3. Fejezet
Az első ellenállhatatlan akadály: a francia csábító
Carolien:
A repülőn ülve elmélkedtem, tanakodtam. Amint egy kérdés felmerült, egy szempillantás alatt jött helyette másik. Így ment ez sokáig, míg oda nem jött hozzám a légi kísérő, és megkínált egy csomag eper formájú és ízű gumicukorral. Kapva kaptam az alkalmon, kértem két csomaggal, és az egyiket azonnal meg is kezdtem. Mintha a mennyekben jártam volna. Szép lassan ettem, minden falatot kiélvezve. Csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem ülő férfi kissé hátrafordult és rám pillantott.
A repülőút további részében semmi érdemleges nem történt, már azt leszámítva persze, hogy az előttem ülő férfi egész út alatt hátra-hátra pillantgatott. Kissé idegesítő volt, hogy semmit nem tehettem úgy, hogy ő nem nézte volna minden egyes mozdulatomat. Azonban egy idő után meguntam, és elaludtam. Sokat alhattam, mert mikor az egyik légi utaskísérő felkeltett, már senki sem volt a repülőn.
- Kisasszony, már mindenki leszállt, csak maga van fent a gépen - mondta olyan hanggal, amitől szerintem kitörtek már párszor az üvegek a kapitányi fülkében, a nagy hőhatásnak, és sikolyainak köszönhetően.
- Minden rendben, már felkeltem – mondtam fancsali arccal.
- Rendben, értem. Az úrfi, aki ön mögött ült, ezt a cetlit küldi magácskának – nyafogta cérna vékony hangján, miközben átnyújtott egy kis papírost.
- Oké, menjünk – mondtam elgyötört hangon, mire lassan elindultunk.
- Nagyon jó kiállású férfinek nézett ki. Személy szerint én sok mindent megadnék azért, hogy egy ilyen férfi szemet vessen rám. De önnek sokkal könnyebb, mert magának már a számát is megadta. Biztos élni fog az alkalommal, és nem fogja elszalasztani a lehetőséget – magyarázta, miközben már a lépcső közepe felé jártunk.
- Csak egy szóra, álljunk meg – mondtam, miközben megálltam a lépcsőn, vélhetőleg a közepén, elég idegesen. – Maga mit képzel rólam? Milyen könnyűvérű nőcskének néz engem?
Hirtelen reakciómnak köszönhetően a nő köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől. Ezt a lehetőséget kihasználva gyorsan előresiettem. A poggyászmegőrzőben vártam, hogy elvehessem csomagjaim és indulhassak megkeresni azt az egyént, akit kiküldtek a fogadásomra. Persze odataláltam volna én egyedül is, nem kellett volna nekem kísérő, hiszen jártam már itt. „De most máshol lesz a szállás” címmel küldtek valami megbízható ember. Poggyászom keresése közben valaki a vállamra tette a kezét. Naivan azt gondoltam, hogy megint a légi utaskísérő leányzó az.
- Mit akar még mindig? – kérdeztem dühösen. – Megmondtam, nem vagyok olyan nőcske, mint magácska – mondtam hetykén, hátra sem fordulva, és a magácska szót kissé magasabb hangon és megnyomva mondtam.
- Nahát, én nem érzem magam nőcskének, és nekem még nem mondott semmit – hallottam meg egy selymes hangot magam mögül.
- Te-te-ssék? – fordultam meg hirtelen tengelyem körül, aminek köszönhetően lelöktem kezét a vállamról. – Ki maga? – Kérdeztem, de hirtelen eszembe jutott, ő az, aki mögöttem ült.
Gyorsan lepörgettem magamban, mily különös okai lehettek annak, hogy engem nézett végig. Amit ki is fejeztem, vagyis rákérdeztem:
- Megkérdezhetem, hogy vitte rá a lélek, hogy egész úton engem bámuljon? – kérdeztem felháborodottan.
- Persze, Mrs.… hogy is hívják magácskát?- kérdezte akadozva.
- Csak Carolien. Carolien Thatcher. – mondtam, bele sem gondolva, hogy egy idegennel beszélek, és talán visszaélhet vele.
- ÁÁhhh.. Tehát maga az, jól gondoltam. Én Brian Carter vagyok. Engem küldtek a kutatási központból maga elé.
Miután neve elhangzott óráknak tűnő néma csend keletkezett, és rájöttem, hogy nem is azért esett ki majdnem a szeme, mert „Hű, de jó nő” vagyok, hanem, mert én vagyok, akit pesztrálnia kell.
A cetlit, amit az utaskísérő adott, gyorsan előkapartam a zsebemből, és olvasni kezdtem. „ Kisasszony, ha jól gondolom, és nem tévesztem össze valakivel, akkor önt kell elkísérnem a Kutató Központunkba.” Erre persze még jobban ledöbbentem.
- Ez- ez- ez, h- hogy l- l- ehet? – dadogtam, és biztos voltam benne, hogy a fülem tövéig olyan vörös vagyok, mint a főtt rák.
- Egyszerűen és nagyszerűen. Mivel én voltam az egyetlen, aki elhanyagolható munkát végzett, így engem küldtek. Szíves elnézését kérem, ha kutató tekintetemmel zavarba hoztam, Hölgyem – mondta, miközben lehajolt kezemért, és kezet csókolt nekem. Ha lehet, még vörösebb lettem.
- Értem én, de- de ehhez, mi- miért is kell kezet csókolnia, Carter úr? – kérdeztem, kissé még mindig dadogva és megilletődve.
- Oh, ez csak udvariasság. Tudja, én eredetileg francia vagyok, csak Dániában dolgozom – mondta, miközben folyamatosan közelebb hajolt a fülemhez – Sajnálom, ha e gesztussal zavarba hoztam.
- Nem történt semmi – mondtam, miközben próbáltam hátrébb húzódni, nem túl sok sikerrel.
- Hova akar menni?– kérdezte, miközben elhátrált tőlem.
- Dolgozni – suttogtam egy megkönnyebbült sóhaj közepette. –Vajon hova máshova tudnék menni?
- Mondjuk oda, ahol lakni fog. Nem akarja megnézni a szállását, és kipakolni, mielőtt dolgozni kezd? Egy kis házikó, nem több – mondta mosolyogva, miközben már taxit próbáltunk fogni.
- Hát, erről teljesen megfeledkeztem – motyogtam. Eközben Brian kinyitotta nekem az ajtót, és előre engedett, amivel az a sanda gyanúm, kicsikart belőlem még egy pirulást – Mindegy, csak menjünk már!
- Rendben. Megkérdezhetem, netalántán lázas? – kérdezte, miközben csókot hintett homlokomra.
- Egyáltalán nem – motyogtam még jobban elpirulva, és igyekeztem elhúzódni. – És ez mi ez, hogy így nézi meg a lázam?
- Semmiség. A családomban ez a szokás, mert így sokkal biztosabb. – Szelíd mosoly keretében ejtette ki ajkain e mondatot.
Az ajkai barack színűek és milyen hívogatóak… - futott át az agyamon. – NEM! – kiáltottam fel magamban, miközben szemem elkaptam Brianről . - Nem gondolhatok ilyenekre.
- Megérkeztünk – mosolygott szelíden a férfi visszarántva a valóságba.
- Igen? – emeltem tekintetem kisháznak aligha nevezhető épületre. – Ez… magának… - motyogtam. – kis házikó? – a végét már ordítottam. Mivel a ház emeletes volt, és még egy apró kerti tó is volt előtte, ami előtt megálltunk.
- Valami baj van? Ez egy kis házikó Azt hiszem, a múltkori ház miatt olyan meglepő a mérete, de a főnök kiadta, hogy önnek és új kutató partnerének egy helyen kell laknia, és, hogy a sok kutatás miatt kell önöknek a hely – mondta, miközben a semmibe révedt – gondolom, visszaemlékezett – ,és egy fancsali mosolyt eresztett meg.
- Az új kutató partneremmel? Ez… - kezdtem, de inkább máshogy folytattam a mondatot. – Hogy a jó isten harapja meg a főnököm öreganyjának kutyájának reumás térde kalácsát! Hogy… - folytattam volna, ha Brian nem zavar meg. – Maga meg mit nevet? Heee?
- Semmit – mondta, miközben már a hasát fogta a röhögéstől.
- Na, adok én magának semmit! – mondtam, miközben már szinte én is nevettem.
Meglöktem, és egyenesen a szökőkútba zuhant. Csak egy valamire nem számítottam: hogy magával húz. Így egymáson landoltunk, és csurom vizesek lettünk. Ennyi kellett, elkezdtem szívből nevetni. Brian hirtelen nem is értette min nevetek, de mikor észrevette félreérthető pózunkat, ahogy rajta ülök, és mindketten csurom vizesek vagyunk, ö is rákezdett.
Óráknak tűnt, ahogy a vízben fekve nevettünk. Mikor végre elmúlt a nevetőgörcs, csak néztük a másikat. Aztán végtelenek tűnő másodpercekig hajoltuk egymás felé. Olyan puhának és édesnek hatottak azok az ajkak. Már alig vártam, hogy megszűnjön a távolságot arcunk és ajkaink között. Beletúrt a hajamba, és egyre közelebb húzott magához. Csak egy gondolat futott át az agyamon: bár örökre így maradhatnánk…
- Még csak most ismertelek meg, és máris teljesen beléd habarodtam. Mint egy szirén, úgy hívogatsz a megjelenéseddel, az egész lényeddel magadhoz. Csodálatos vagy – lehelte a szavakat a számba.
Mikor már majdnem összeértek ajkain egy madár röppent fel egy közeli fáról. Hirtelen ugrottam fel róla, mikor felismertem, majdnem megcsókolt. Majdnem megcsókoltam. Más férfinak hetek, hónapok kevesek voltak ahhoz, hogy ezt a reakciót váltsák ki belőlem, de most… Meglágyultam, vagy ő lágyított meg engem.
Vagyis, nem, nem az nem lehet. Alig fél órája ismerem és máris ilyen hatással van rám. Tia túl sok mindent magyarázott be nekem a szerelemről, meg a tökéletes pasiról. Nem létezik, és kész – próbáltam meggyőzni magamat.
Brian:
Megláttam a lányt, akiről azt gondoltam, ő lehet Carolien Thatcher. Vállára tettem kezem és épp megszólítottam volna, mikor is rám rikkantott, amit hirtelen nem is értettem, de mikor felfogtam mit mondott és utána gondoltam, rájöttem mi is történhetett.
- Mit akar még mindig? Megmondtam, nem vagyok olyan nőcske, mint magácska –mondta, miközben hátra sem fordult. Biztos azt gondolta a légi kísérő vagyok, aki őt kutatja. De édes, olyan ennivaló.
- Nahát, én nem érzem magam nőcskének, és nekem még nem mondott semmit – szólaltam meg, mint aki észre sem vette a mondta első részét.
- Te-te-ssék? –hirtelen fordult, ennek köszönhetően lelökte kezemet. – Ki maga? – de hirtelen meg is állt a kérdéssel, reményeim szerint azért, mert eszébe jutott, hogy mögötte ültem, és esetleg az is, hogy… túl sokszor felejtettem rajta tekintetem.
- Megkérdezhetem, hogy vitte rá a lélek, hogy egész úton engem bámuljon?– kérdezte felháborodottan.
- Persze, Mrs.… hogy is hívják magácskát?- kérdeztem akadozva, mivel hirtelen elszállt belőlem minden eddig felalított kép a jelleméről.
- Csak Carolien. Carolien Thatcher – válaszolt.
- ÁÁhhh.. Tehát maga az. Jól gondoltam. Én Brian Carter vagyok. Engem küldtek a kutatási központból maga elé.
Miután elmondtam, ki is vagyok, és miért vagyok itt kissé ledöbbent. Egy ideig engem fürkészett, utána a zsebében kezdett keresni valamit. Végül egy cetlit vett elő, amit azonnal felismertem. Gondolom megnézte, mi is van benne. A szöveg pontosan így hangzott: „Kisasszony, ha jól gondolom, és nem tévesztem össze valakivel, akkor önt kell elkísérnem a Kutató Központunkba.” Végig gondolta magában az olvasottakat, majd pár másodperc késéssel, teljes döbbenet ült ki arcára.
- Ez- ez- ez, h- hogy l- l- ehet?- dadogta, miközben füle tövéig elpirult. Olyan kis édes volt ezzel a pirulással. Próbáltam nyugodtan válaszolni, mert ha nem, még elmosolyodtam volna a pirulását látva.
- Egyszerűen és nagyszerűen. Mivel én voltam az egyetlen, aki elhanyagolható munkát végzett, így engem küldtek. Szíves elnézését kérem, ha kutató tekintetemmel zavarba hoztam, Hölgyem – mondtam, miközben lehajoltam a kezéért, és kezet csókoltam neki, hogy valahogy mentsem a helyzetet, amit a repülőn okoztam magamnak. Persze be kell mutatkozni, és nem utolsó sorban az a sanda gyanúm, hogy ettől az akciómtól újra elpirul, ami igazán tetszik.
- Értem én, de- de ehhez, mi- miért is kell kezet csókolnia, Carter úr? – kérdezte kissé még mindig dadogva és megilletődve. Olyan kis ártatlan és zabálni való szőkeség volt a leányzó, hogy azt hittem, mindjárt felfalom.
- Oh, ez csak udvariasság. Tudja, én eredetileg francia vagyok, csak Dániában dolgozom – mondtam, miközben folyamatosan közelebb hajoltam a füléhez - Sajnálom, ha e gesztussal zavarba hoztam.
- Nem történt semmi – mondta, miközben próbált hátrébb húzódni, nem túl sok sikerrel.
Nem engedlek el, babám - gondoltam megszállottan.
- Hova akar menni?– kérdeztem, miközben elhátráltam tőle. Még kell neki idő, hogy megszokjon, utána egy örök életre az enyém lesz ez a szépséges szőkeség.
- Dolgozni – suttogta egy megkönnyebbült sóhaj közepette. - Vajon hova máshova tudnék menni?
- Mondjuk oda, ahol lakni fog. Nem akarja megnézni a szállását, és kipakolni, mielőtt dolgozni kezd? Egy kis házikó, nem több – mondtam mosolyogva, miközben már taxit próbáltunk fogni.
- Hát erről teljesen megfeledkeztem – motyogta, eközben kinyitottam neki az ajtót, és előre engedettem, amivel kicsikartam belőle még egy pirulást. - Mindegy, csak menjünk már!
- Rendben. Megkérdezhetem, netalántán lázas? – kérdeztem, miközben csókot hintettem homlokára. Olyan kis édes volt, mikor elpirult. Nem lehetett kibírni, hogy ne hozzak ki belőle egy újabb pirulást.
- Egyáltalán nem – motyogta még jobban elpirulva, és elhúzódva tőlem. - És ez mi ez, hogy így nézi meg a lázam?
- Semmiség. A családomban ez a szokás, mert így sokkal biztosabb! – mondtam szelíd mosoly kíséretében..
Csend telepedett ránk, ami nem a kínos kategóriába, hanem a kellemes csendbe tartozik.
- Megérkeztünk – mosolyogtam rá, hátha újra zavarba jön. Sajnos most nem jött össze. De mástól elég szépen felkapta a vizet.
- Igen? – emelte tekintettét az előttünk álló házra. - Ez… magának… - motyogta. - kis házikó? – a végét szinte már ordította. A kerti tó előtt álltunk meg.
- Valami baj van? Ez egy kis házikó – mondtam cserfes hangnemben. – Azt hiszem, a múltkori ház miatt olyan meglepő a mérete, de a főnök kiadta, hogy önnek és új kutató partnerének egy helyen kell laknia, és, hogy a sok kutatás miatt kell önöknek a hely – mondtam a semmibe bámulva, egy fancsali mosolyt megeresztve, miközben visszaemlékeztem és az emlékek hatására belekúszott a gondolat a fejembe, vajon a főnök dolgoztatni vagy csak összehozni akarja őket…
- Az új kutató partneremmel? Ez… Hogy a jó isten harapja meg a főnököm öreganyjának kutyájának reumás térde kalácsát! Hogy… - Nem bírtam kivárni, míg befejezi, mert kitört belőlem a nevetés. Milyen kis édes, amikor dühös a leányzó. - Maga meg mit nevet? Heee? – kérdezte dühösen.
- Semmit – mondtam, miközben már a hasamat fogtam a röhögéstől. Hihetetlen, milyen harcias a hölgyemény.
- Na, adok én magának semmit! – mondta, de már szinte ő is nevettet saját magán. Kis cuki a szépséges szőke ciklon.
Hirtelen meglökött, és egyenesen a szökőkútba zuhantam, csak egy valamire nem számított, hogy magammal húzom őt is. Így egymáson landoltunk, és csurom vizesek lettünk, mire a szőkeség elkezdett szívből nevetni. Hirtelen nem is értettem, mi ilyen vicces, mert éppen vizes testének szemmel való bebarangolásával voltam elfoglalva. De mikor észrevettem félreérthető pozíciónkat, ahogy rajtam ül, és mindketten csurom vizesek vagyunk, én is elnevettem magam. Rajta is nevettem, hogy milyen naiv, és az, hogy ő nevetett engem is nevetésre késztetett.
Mikor végre elmúlt a nevetőgörcs, csak néztük a másikat. Aztán végtelenek tűnő másodpercekig egymás szájára hajoltunk. Semmi máson nem járt az eszem, mint hogy milyen aranyos és édes ez a szőke ciklon, aki pillanatokban egész lényében az enyém lesz. Már épp azon voltam, hogy megcsókolom, megízlelem ellenállhatatlan ajkait, beletúrtam hajába, és úgy húztam közel magamhoz.
Meg tudnám szokni ezt a helyzetet - futott át agyamon.
- Még csak most ismertelek meg, és máris teljesen beléd habarodtam. Mint egy szirén, úgy hívogatsz a megjelenéseddel, az egész lényeddel magadhoz. Csodálatos vagy – leheltem a szavakat a szájába. Már csak a kinézete azt sugallta, hogy mézédes mennyei falatok azok a barack színű ajkak.
Mikor már épp megcsókoltam volna, egy madárka reppent fel a közeli fáról. Olyan hirtelen pattant fel rólam, mintha tüzes vasat fogott volna.
- Nem szabad ilyet – suttogta megilletődötten és magán kívül. - Nem, nem, ez… ez nem én vagyok!
- Nyugalom – próbáltam megnyugtatni, miközben ki kecmeregtem a tóból. - Nem történt semmi, elnézést, hogy… hogy majdnem olyat tettem magácskával, amit ön nem szeretett volna – motyogtam megbánóan, miközben meghajoltam előtte.
- Nem… Ne hibáztassa magát – mondta, miközben segített kiegyenesedni. – Egyáltalán nem a maga hibája. Az enyém, ha… ha talán nem lököm meg… vagy igen… én is akartam – mosolygott rám édesen hasonló megbánással a hangjában.
- Akkor mindketten hibásak vagyunk elméletileg, mert mindketten akartuk, és mindketten adtunk hozzá olyas valamit, amitől ez az egész szituáció létrejött, és… - még folytatni sem tudtam, mert édes nevetés szakított félbe. – Mi rosszat mondtam, Carolien?
- Milyen szakszavakat használ, Brian... Nyugalom, tegyünk, úgy mintha meg sem történt volna, és kész. Ennyi. Egyszerű és nagyszerű, ahogy maga is mondta – felelt édes nevetés közepette.
- Hát… Rend… rendben. Ha a kisasszony így akarja. Vagyis nem tegeződhetnénk? – kérdeztem, és is felbátorodva Carolien jó kedvétől.
- Persze, felőlem rendben. Akkor Carolien, de nyugodtan hívhatsz Carolnak is – nevette el a végét. Kis édes…
- Oké. Akkor én Brian, és hát… csak simán Brian – mosolyogtam rá szívélyesen.
A nap további része ismerkedéssel és a ház felfedezésével telt. Csak este, a szobában, egyedül fekve az ágyban, merengtem el az aznap történteken.
- Jó éjszakát Carol, szépséges szőke ciklonom.
Az első ellenállhatatlan akadály: a francia csábító
Carolien:
A repülőn ülve elmélkedtem, tanakodtam. Amint egy kérdés felmerült, egy szempillantás alatt jött helyette másik. Így ment ez sokáig, míg oda nem jött hozzám a légi kísérő, és megkínált egy csomag eper formájú és ízű gumicukorral. Kapva kaptam az alkalmon, kértem két csomaggal, és az egyiket azonnal meg is kezdtem. Mintha a mennyekben jártam volna. Szép lassan ettem, minden falatot kiélvezve. Csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem ülő férfi kissé hátrafordult és rám pillantott.
A repülőút további részében semmi érdemleges nem történt, már azt leszámítva persze, hogy az előttem ülő férfi egész út alatt hátra-hátra pillantgatott. Kissé idegesítő volt, hogy semmit nem tehettem úgy, hogy ő nem nézte volna minden egyes mozdulatomat. Azonban egy idő után meguntam, és elaludtam. Sokat alhattam, mert mikor az egyik légi utaskísérő felkeltett, már senki sem volt a repülőn.
- Kisasszony, már mindenki leszállt, csak maga van fent a gépen - mondta olyan hanggal, amitől szerintem kitörtek már párszor az üvegek a kapitányi fülkében, a nagy hőhatásnak, és sikolyainak köszönhetően.
- Minden rendben, már felkeltem – mondtam fancsali arccal.
- Rendben, értem. Az úrfi, aki ön mögött ült, ezt a cetlit küldi magácskának – nyafogta cérna vékony hangján, miközben átnyújtott egy kis papírost.
- Oké, menjünk – mondtam elgyötört hangon, mire lassan elindultunk.
- Nagyon jó kiállású férfinek nézett ki. Személy szerint én sok mindent megadnék azért, hogy egy ilyen férfi szemet vessen rám. De önnek sokkal könnyebb, mert magának már a számát is megadta. Biztos élni fog az alkalommal, és nem fogja elszalasztani a lehetőséget – magyarázta, miközben már a lépcső közepe felé jártunk.
- Csak egy szóra, álljunk meg – mondtam, miközben megálltam a lépcsőn, vélhetőleg a közepén, elég idegesen. – Maga mit képzel rólam? Milyen könnyűvérű nőcskének néz engem?
Hirtelen reakciómnak köszönhetően a nő köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől. Ezt a lehetőséget kihasználva gyorsan előresiettem. A poggyászmegőrzőben vártam, hogy elvehessem csomagjaim és indulhassak megkeresni azt az egyént, akit kiküldtek a fogadásomra. Persze odataláltam volna én egyedül is, nem kellett volna nekem kísérő, hiszen jártam már itt. „De most máshol lesz a szállás” címmel küldtek valami megbízható ember. Poggyászom keresése közben valaki a vállamra tette a kezét. Naivan azt gondoltam, hogy megint a légi utaskísérő leányzó az.
- Mit akar még mindig? – kérdeztem dühösen. – Megmondtam, nem vagyok olyan nőcske, mint magácska – mondtam hetykén, hátra sem fordulva, és a magácska szót kissé magasabb hangon és megnyomva mondtam.
- Nahát, én nem érzem magam nőcskének, és nekem még nem mondott semmit – hallottam meg egy selymes hangot magam mögül.
- Te-te-ssék? – fordultam meg hirtelen tengelyem körül, aminek köszönhetően lelöktem kezét a vállamról. – Ki maga? – Kérdeztem, de hirtelen eszembe jutott, ő az, aki mögöttem ült.
Gyorsan lepörgettem magamban, mily különös okai lehettek annak, hogy engem nézett végig. Amit ki is fejeztem, vagyis rákérdeztem:
- Megkérdezhetem, hogy vitte rá a lélek, hogy egész úton engem bámuljon? – kérdeztem felháborodottan.
- Persze, Mrs.… hogy is hívják magácskát?- kérdezte akadozva.
- Csak Carolien. Carolien Thatcher. – mondtam, bele sem gondolva, hogy egy idegennel beszélek, és talán visszaélhet vele.
- ÁÁhhh.. Tehát maga az, jól gondoltam. Én Brian Carter vagyok. Engem küldtek a kutatási központból maga elé.
Miután neve elhangzott óráknak tűnő néma csend keletkezett, és rájöttem, hogy nem is azért esett ki majdnem a szeme, mert „Hű, de jó nő” vagyok, hanem, mert én vagyok, akit pesztrálnia kell.
A cetlit, amit az utaskísérő adott, gyorsan előkapartam a zsebemből, és olvasni kezdtem. „ Kisasszony, ha jól gondolom, és nem tévesztem össze valakivel, akkor önt kell elkísérnem a Kutató Központunkba.” Erre persze még jobban ledöbbentem.
- Ez- ez- ez, h- hogy l- l- ehet? – dadogtam, és biztos voltam benne, hogy a fülem tövéig olyan vörös vagyok, mint a főtt rák.
- Egyszerűen és nagyszerűen. Mivel én voltam az egyetlen, aki elhanyagolható munkát végzett, így engem küldtek. Szíves elnézését kérem, ha kutató tekintetemmel zavarba hoztam, Hölgyem – mondta, miközben lehajolt kezemért, és kezet csókolt nekem. Ha lehet, még vörösebb lettem.
- Értem én, de- de ehhez, mi- miért is kell kezet csókolnia, Carter úr? – kérdeztem, kissé még mindig dadogva és megilletődve.
- Oh, ez csak udvariasság. Tudja, én eredetileg francia vagyok, csak Dániában dolgozom – mondta, miközben folyamatosan közelebb hajolt a fülemhez – Sajnálom, ha e gesztussal zavarba hoztam.
- Nem történt semmi – mondtam, miközben próbáltam hátrébb húzódni, nem túl sok sikerrel.
- Hova akar menni?– kérdezte, miközben elhátrált tőlem.
- Dolgozni – suttogtam egy megkönnyebbült sóhaj közepette. –Vajon hova máshova tudnék menni?
- Mondjuk oda, ahol lakni fog. Nem akarja megnézni a szállását, és kipakolni, mielőtt dolgozni kezd? Egy kis házikó, nem több – mondta mosolyogva, miközben már taxit próbáltunk fogni.
- Hát, erről teljesen megfeledkeztem – motyogtam. Eközben Brian kinyitotta nekem az ajtót, és előre engedett, amivel az a sanda gyanúm, kicsikart belőlem még egy pirulást – Mindegy, csak menjünk már!
- Rendben. Megkérdezhetem, netalántán lázas? – kérdezte, miközben csókot hintett homlokomra.
- Egyáltalán nem – motyogtam még jobban elpirulva, és igyekeztem elhúzódni. – És ez mi ez, hogy így nézi meg a lázam?
- Semmiség. A családomban ez a szokás, mert így sokkal biztosabb. – Szelíd mosoly keretében ejtette ki ajkain e mondatot.
Az ajkai barack színűek és milyen hívogatóak… - futott át az agyamon. – NEM! – kiáltottam fel magamban, miközben szemem elkaptam Brianről . - Nem gondolhatok ilyenekre.
- Megérkeztünk – mosolygott szelíden a férfi visszarántva a valóságba.
- Igen? – emeltem tekintetem kisháznak aligha nevezhető épületre. – Ez… magának… - motyogtam. – kis házikó? – a végét már ordítottam. Mivel a ház emeletes volt, és még egy apró kerti tó is volt előtte, ami előtt megálltunk.
- Valami baj van? Ez egy kis házikó Azt hiszem, a múltkori ház miatt olyan meglepő a mérete, de a főnök kiadta, hogy önnek és új kutató partnerének egy helyen kell laknia, és, hogy a sok kutatás miatt kell önöknek a hely – mondta, miközben a semmibe révedt – gondolom, visszaemlékezett – ,és egy fancsali mosolyt eresztett meg.
- Az új kutató partneremmel? Ez… - kezdtem, de inkább máshogy folytattam a mondatot. – Hogy a jó isten harapja meg a főnököm öreganyjának kutyájának reumás térde kalácsát! Hogy… - folytattam volna, ha Brian nem zavar meg. – Maga meg mit nevet? Heee?
- Semmit – mondta, miközben már a hasát fogta a röhögéstől.
- Na, adok én magának semmit! – mondtam, miközben már szinte én is nevettem.
Meglöktem, és egyenesen a szökőkútba zuhant. Csak egy valamire nem számítottam: hogy magával húz. Így egymáson landoltunk, és csurom vizesek lettünk. Ennyi kellett, elkezdtem szívből nevetni. Brian hirtelen nem is értette min nevetek, de mikor észrevette félreérthető pózunkat, ahogy rajta ülök, és mindketten csurom vizesek vagyunk, ö is rákezdett.
Óráknak tűnt, ahogy a vízben fekve nevettünk. Mikor végre elmúlt a nevetőgörcs, csak néztük a másikat. Aztán végtelenek tűnő másodpercekig hajoltuk egymás felé. Olyan puhának és édesnek hatottak azok az ajkak. Már alig vártam, hogy megszűnjön a távolságot arcunk és ajkaink között. Beletúrt a hajamba, és egyre közelebb húzott magához. Csak egy gondolat futott át az agyamon: bár örökre így maradhatnánk…
- Még csak most ismertelek meg, és máris teljesen beléd habarodtam. Mint egy szirén, úgy hívogatsz a megjelenéseddel, az egész lényeddel magadhoz. Csodálatos vagy – lehelte a szavakat a számba.
Mikor már majdnem összeértek ajkain egy madár röppent fel egy közeli fáról. Hirtelen ugrottam fel róla, mikor felismertem, majdnem megcsókolt. Majdnem megcsókoltam. Más férfinak hetek, hónapok kevesek voltak ahhoz, hogy ezt a reakciót váltsák ki belőlem, de most… Meglágyultam, vagy ő lágyított meg engem.
Vagyis, nem, nem az nem lehet. Alig fél órája ismerem és máris ilyen hatással van rám. Tia túl sok mindent magyarázott be nekem a szerelemről, meg a tökéletes pasiról. Nem létezik, és kész – próbáltam meggyőzni magamat.
Brian:
Megláttam a lányt, akiről azt gondoltam, ő lehet Carolien Thatcher. Vállára tettem kezem és épp megszólítottam volna, mikor is rám rikkantott, amit hirtelen nem is értettem, de mikor felfogtam mit mondott és utána gondoltam, rájöttem mi is történhetett.
- Mit akar még mindig? Megmondtam, nem vagyok olyan nőcske, mint magácska –mondta, miközben hátra sem fordult. Biztos azt gondolta a légi kísérő vagyok, aki őt kutatja. De édes, olyan ennivaló.
- Nahát, én nem érzem magam nőcskének, és nekem még nem mondott semmit – szólaltam meg, mint aki észre sem vette a mondta első részét.
- Te-te-ssék? –hirtelen fordult, ennek köszönhetően lelökte kezemet. – Ki maga? – de hirtelen meg is állt a kérdéssel, reményeim szerint azért, mert eszébe jutott, hogy mögötte ültem, és esetleg az is, hogy… túl sokszor felejtettem rajta tekintetem.
- Megkérdezhetem, hogy vitte rá a lélek, hogy egész úton engem bámuljon?– kérdezte felháborodottan.
- Persze, Mrs.… hogy is hívják magácskát?- kérdeztem akadozva, mivel hirtelen elszállt belőlem minden eddig felalított kép a jelleméről.
- Csak Carolien. Carolien Thatcher – válaszolt.
- ÁÁhhh.. Tehát maga az. Jól gondoltam. Én Brian Carter vagyok. Engem küldtek a kutatási központból maga elé.
Miután elmondtam, ki is vagyok, és miért vagyok itt kissé ledöbbent. Egy ideig engem fürkészett, utána a zsebében kezdett keresni valamit. Végül egy cetlit vett elő, amit azonnal felismertem. Gondolom megnézte, mi is van benne. A szöveg pontosan így hangzott: „Kisasszony, ha jól gondolom, és nem tévesztem össze valakivel, akkor önt kell elkísérnem a Kutató Központunkba.” Végig gondolta magában az olvasottakat, majd pár másodperc késéssel, teljes döbbenet ült ki arcára.
- Ez- ez- ez, h- hogy l- l- ehet?- dadogta, miközben füle tövéig elpirult. Olyan kis édes volt ezzel a pirulással. Próbáltam nyugodtan válaszolni, mert ha nem, még elmosolyodtam volna a pirulását látva.
- Egyszerűen és nagyszerűen. Mivel én voltam az egyetlen, aki elhanyagolható munkát végzett, így engem küldtek. Szíves elnézését kérem, ha kutató tekintetemmel zavarba hoztam, Hölgyem – mondtam, miközben lehajoltam a kezéért, és kezet csókoltam neki, hogy valahogy mentsem a helyzetet, amit a repülőn okoztam magamnak. Persze be kell mutatkozni, és nem utolsó sorban az a sanda gyanúm, hogy ettől az akciómtól újra elpirul, ami igazán tetszik.
- Értem én, de- de ehhez, mi- miért is kell kezet csókolnia, Carter úr? – kérdezte kissé még mindig dadogva és megilletődve. Olyan kis ártatlan és zabálni való szőkeség volt a leányzó, hogy azt hittem, mindjárt felfalom.
- Oh, ez csak udvariasság. Tudja, én eredetileg francia vagyok, csak Dániában dolgozom – mondtam, miközben folyamatosan közelebb hajoltam a füléhez - Sajnálom, ha e gesztussal zavarba hoztam.
- Nem történt semmi – mondta, miközben próbált hátrébb húzódni, nem túl sok sikerrel.
Nem engedlek el, babám - gondoltam megszállottan.
- Hova akar menni?– kérdeztem, miközben elhátráltam tőle. Még kell neki idő, hogy megszokjon, utána egy örök életre az enyém lesz ez a szépséges szőkeség.
- Dolgozni – suttogta egy megkönnyebbült sóhaj közepette. - Vajon hova máshova tudnék menni?
- Mondjuk oda, ahol lakni fog. Nem akarja megnézni a szállását, és kipakolni, mielőtt dolgozni kezd? Egy kis házikó, nem több – mondtam mosolyogva, miközben már taxit próbáltunk fogni.
- Hát erről teljesen megfeledkeztem – motyogta, eközben kinyitottam neki az ajtót, és előre engedettem, amivel kicsikartam belőle még egy pirulást. - Mindegy, csak menjünk már!
- Rendben. Megkérdezhetem, netalántán lázas? – kérdeztem, miközben csókot hintettem homlokára. Olyan kis édes volt, mikor elpirult. Nem lehetett kibírni, hogy ne hozzak ki belőle egy újabb pirulást.
- Egyáltalán nem – motyogta még jobban elpirulva, és elhúzódva tőlem. - És ez mi ez, hogy így nézi meg a lázam?
- Semmiség. A családomban ez a szokás, mert így sokkal biztosabb! – mondtam szelíd mosoly kíséretében..
Csend telepedett ránk, ami nem a kínos kategóriába, hanem a kellemes csendbe tartozik.
- Megérkeztünk – mosolyogtam rá, hátha újra zavarba jön. Sajnos most nem jött össze. De mástól elég szépen felkapta a vizet.
- Igen? – emelte tekintettét az előttünk álló házra. - Ez… magának… - motyogta. - kis házikó? – a végét szinte már ordította. A kerti tó előtt álltunk meg.
- Valami baj van? Ez egy kis házikó – mondtam cserfes hangnemben. – Azt hiszem, a múltkori ház miatt olyan meglepő a mérete, de a főnök kiadta, hogy önnek és új kutató partnerének egy helyen kell laknia, és, hogy a sok kutatás miatt kell önöknek a hely – mondtam a semmibe bámulva, egy fancsali mosolyt megeresztve, miközben visszaemlékeztem és az emlékek hatására belekúszott a gondolat a fejembe, vajon a főnök dolgoztatni vagy csak összehozni akarja őket…
- Az új kutató partneremmel? Ez… Hogy a jó isten harapja meg a főnököm öreganyjának kutyájának reumás térde kalácsát! Hogy… - Nem bírtam kivárni, míg befejezi, mert kitört belőlem a nevetés. Milyen kis édes, amikor dühös a leányzó. - Maga meg mit nevet? Heee? – kérdezte dühösen.
- Semmit – mondtam, miközben már a hasamat fogtam a röhögéstől. Hihetetlen, milyen harcias a hölgyemény.
- Na, adok én magának semmit! – mondta, de már szinte ő is nevettet saját magán. Kis cuki a szépséges szőke ciklon.
Hirtelen meglökött, és egyenesen a szökőkútba zuhantam, csak egy valamire nem számított, hogy magammal húzom őt is. Így egymáson landoltunk, és csurom vizesek lettünk, mire a szőkeség elkezdett szívből nevetni. Hirtelen nem is értettem, mi ilyen vicces, mert éppen vizes testének szemmel való bebarangolásával voltam elfoglalva. De mikor észrevettem félreérthető pozíciónkat, ahogy rajtam ül, és mindketten csurom vizesek vagyunk, én is elnevettem magam. Rajta is nevettem, hogy milyen naiv, és az, hogy ő nevetett engem is nevetésre késztetett.
Mikor végre elmúlt a nevetőgörcs, csak néztük a másikat. Aztán végtelenek tűnő másodpercekig egymás szájára hajoltunk. Semmi máson nem járt az eszem, mint hogy milyen aranyos és édes ez a szőke ciklon, aki pillanatokban egész lényében az enyém lesz. Már épp azon voltam, hogy megcsókolom, megízlelem ellenállhatatlan ajkait, beletúrtam hajába, és úgy húztam közel magamhoz.
Meg tudnám szokni ezt a helyzetet - futott át agyamon.
- Még csak most ismertelek meg, és máris teljesen beléd habarodtam. Mint egy szirén, úgy hívogatsz a megjelenéseddel, az egész lényeddel magadhoz. Csodálatos vagy – leheltem a szavakat a szájába. Már csak a kinézete azt sugallta, hogy mézédes mennyei falatok azok a barack színű ajkak.
Mikor már épp megcsókoltam volna, egy madárka reppent fel a közeli fáról. Olyan hirtelen pattant fel rólam, mintha tüzes vasat fogott volna.
- Nem szabad ilyet – suttogta megilletődötten és magán kívül. - Nem, nem, ez… ez nem én vagyok!
- Nyugalom – próbáltam megnyugtatni, miközben ki kecmeregtem a tóból. - Nem történt semmi, elnézést, hogy… hogy majdnem olyat tettem magácskával, amit ön nem szeretett volna – motyogtam megbánóan, miközben meghajoltam előtte.
- Nem… Ne hibáztassa magát – mondta, miközben segített kiegyenesedni. – Egyáltalán nem a maga hibája. Az enyém, ha… ha talán nem lököm meg… vagy igen… én is akartam – mosolygott rám édesen hasonló megbánással a hangjában.
- Akkor mindketten hibásak vagyunk elméletileg, mert mindketten akartuk, és mindketten adtunk hozzá olyas valamit, amitől ez az egész szituáció létrejött, és… - még folytatni sem tudtam, mert édes nevetés szakított félbe. – Mi rosszat mondtam, Carolien?
- Milyen szakszavakat használ, Brian... Nyugalom, tegyünk, úgy mintha meg sem történt volna, és kész. Ennyi. Egyszerű és nagyszerű, ahogy maga is mondta – felelt édes nevetés közepette.
- Hát… Rend… rendben. Ha a kisasszony így akarja. Vagyis nem tegeződhetnénk? – kérdeztem, és is felbátorodva Carolien jó kedvétől.
- Persze, felőlem rendben. Akkor Carolien, de nyugodtan hívhatsz Carolnak is – nevette el a végét. Kis édes…
- Oké. Akkor én Brian, és hát… csak simán Brian – mosolyogtam rá szívélyesen.
A nap további része ismerkedéssel és a ház felfedezésével telt. Csak este, a szobában, egyedül fekve az ágyban, merengtem el az aznap történteken.
- Jó éjszakát Carol, szépséges szőke ciklonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése