Az epermániás története, avagy Soul Eater másként 1.rész

Tüzesen süt le a nyári nap sugára. Az ég tetejéről a juhászbojtárra. De mivel nem volt juhászbojtár, ezért csak főhősnőnk fejére és cicájára sütött ily módon a nap és kedves húgára, aki egyben a forgatója is. Egyikük majd egy fejjel alacsonyabb volt a másiknál. A kisebbik szőke haját két copfba felfogva hordta, lila szeme élénk vidáman csillogott. Ruhája egy napraforgó mintájú fehér topból, egy rövid, fehér szoknyából állt. Magasabb társa derékig érő hófehér haját kiengedte, kék szeme mosolygós volt, ruhája hófehér, viszonylag mély kivágású darab volt. Ezen kívül csak egy fehér térdzokni volt rajta. A cica fekete szőrével, aranysárga szemével, piros nyakörvre kötött csengőjével és denevérére hasonlító szárnyával minden járókelő figyelmét azonnal felkeltette. A hófehér hajú és ruhájú, magasabb lány becsületes neve Oguri Kumiko volt, de minden csak Kumi-channak becézte. Partnerét Nakazawa Eminek hívták, vagyis legtöbbször csak Emi-chan. Cicájuk neve Yukineko volt.
Ők hárman haladtak Halál város utcáin. Épp a Halál Fegyver Szakképző Iskolát keresték… már órák óta. Nem mintha olyan nagy városról lett volna szó, csakis rossz tájékozódási kepeségüknek köszönhetően nem találták még meg. Már a Nap is aludni készült, szájából logó nyálfolyam és le-lecsukódó szemhéja legalábbis ezt mutatta.
- Már órák óta itt kószálunk, és semmi. Hol van már ez a nyomorult iskola? Egy pincében rejtették el, vagy mi? – sopánkodott a rózsaszín, Kumi.
- Nyugalom, imouto-chan. Mindjárt odaérünk. A térkép szerint a következő saroknál balra kell fordulni, egyenesen végig kell menni az utcán, és tá-dám, ott is leszünk – nyugtatgatta húgát Emi.
- De már ezt mondod pontosan 4 óra 29 perc 16, 17, 18 másodperce onee-chan. – Hirtelen hallgatott el, mikor meglátott két alakot. Az egyiknek, a fiúnak, ezüstszín haja és vörös szemei voltak. A másik egy lány volt, szőke, két copfba fogott hajjal és zöld szemekkel rendelkezett. Kumi rögtön odarohant hozzájuk és megkérdezte:
- Nem tudjátok, merre találjuk a halálkasza képző akadémiát, amit Shinigami-sama vezet?
- Oh… Tehát ti vagytok az új diákok. Nagyon örvendek, én Maka Albarn vagyok, ő Soul Eater, a fegyverem. Gyertek, itt a saroknál jobbra kell fordulni, és ott is leszünk – mondta kedvesen. A tény, hogy jobbra kell fordulni Kumiból ördögi mosolyt csalt elő.
- Te nee-chan… Ugye azt mondtad, hogy, hangsúlyozom, BALRA kell fordulni? De akik elénk jöttek azt állítják, hangsúlyozom, JOBBRA kell fordulni – mondta kárörvendő mosollyal. De lehervadt a mosoly az ajkairól, mikor észrevette, testvére nem figyel rá. Még mindig a térképet bújta nagy bőszen. – Hallasz te engem, nee-chan?
- Persze, persze… Mindjárt ott leszünk – motyogta úgy téve, mintha figyelne.

- Te, Maka – szólt társának mindeközben a fiú.
- Igen, Soul? – kérdezte a szőke copfos lány, mintha nem tudná, mit akar mondani. – Igen, tudom. Rosszabbak, mint mi és Black Starék összetéve.
- Igen, ez már fáj. Mintha itt sem lennénk – beszélgettek csodálkozva.
- Kapsz nyalókát, ha rám figyelsz! – ejtette ki a szavakat a száján Kumi, olyan ragadozó mosollyal, amitől még maga az őrdög is megijedne.
- Igen? Mi történt? – kapta fel fejét Emi csillogó szemekkel.
- Na, látjátok – fordult oda Makához és Soulhoz. – Így kell bánni a jó néppel. Rendben, figyelj rám, kérlek – fordult nővéréhez. – Ők itt Soul és Maka. Ők az Akadémiáról jöttek elénk. Nekem most nincs kedvem szónokolni meg ilyenek, ezért átadom neked a szót. – mondta. – Ja, és tessék – dobott testvérének egy nyalókát.
- Rendben. Hello, én Nakazawa Emi lennék. Ő itt a húgom – mutatott a mellette álló lányra -, Oguri Kumiko, de szerintem nyugodtan hívhatjátok Kuminak.
- Rendben, akkor talán indulhatnánk is, mert kezd sötétedni. Nálunk fogtok lakni, mivel másnál nincs hely. – És nem akartak fogadni, tette hozzá fejben Maka.
- Akkor, mire várunk? Induljunk, úgy szeretnék már főzni egy fincsit – mondta korgó gyomorral Emi.
- Akkor indulás, remélem finomat főzöl, mert már nagyon ki vagyok éhezve valami finomra – mondta mosolyogva, Soul.
- Tudtommal jól főzök, úgyhogy spuri van skacok! – mondta boldog, gyermeteg mosollyal arcán, miközben elkezdett Soul után futni.
Mire hazaértek Makáékhoz, addigra be is sötétedett. Emi azonnal neki kezdett a ramen készítéshez.

Emi szemszöge:

- Érdekes, milyen nagy a rend. Olyan hatása van, mintha nem is főzne itt senki, és mégis a hűtőben kajamaradékok vannak, és mindenhol valami hozzávaló hever az ételekhez. Nagyon rendszerető ez a, Maka – gondolkoztam. – Vajon a tanulásban is ilyen jó? Ha igen, akkor biztos tőle fogok segítséget kérni. Vagyis, magamtól jövök rá mindenre, mivel, magamtól is rá tudok jönni! Nem szabad másra, csakis kizárólag Kumira támaszkodnom. Igen, ez így van jól.
- Onee-samaaaaaaaa, mikooooooooor leeesz kéééééész a kajaaaaa? – kérdezte Kumi. Minden hangot, amit bírt elhúzott, amivel egy mosolyt csalt arcomra.
- Csak egy perc – kiáltottam ki.
- Már várom, milyen rament készítesz – mondta Soul. – Ettem már nagyon rosszat, de ettem nagyon finomat is. Makáénál finomabbat azonban még sosem ettem, úgyhogy igyekezz, hogy megüsd a mércét, különben, nem léphetsz be többet a konyhába, Emi-chan – magyarázta széles mosollyal arcán, amitől elpirultam egy picit.
- Rendben, máris tálalom – mondtam, miközben a rament kitöltöttem négy tányérra.
Mind a hármuk elé leraktam egy-egy tányért. De a többiek csak néztek, és először gőzöm sem volt miért. Persze utána hamar leesett, hogy talán nekem is le kéne ülnöm, és ennem.
- Hát, akkor, kezdjünk neki – mondta unottan Kumi.
- Itadekimasu! – mondtuk mindannyian, egyszerre.
Feszülten figyeltem, ki mit szól hozzá. Hogy hümmög-e, vagy éppen nem vág-e arcokat. Mindkettő megvolt, de legnagyobb meglepetésemre elégedett ábrázatokat és édesen mosolygó arcokat kaptam. Én is nekiláttam, én hamar megettem, nem szoktam cicomázni, húzni az időt. Ezért hamarabb végeztem is, mint a többiek. Utánam Kumi végzett a leghamarabb. A tányérját az enyémbe raktam, és figyeltem, ahogy Soul termel és Maka eszeget. Olyanok voltak, akár egy házaspár
- Talán össze kéne őket hozni – gondolkodtam.
- Ne is álmodj róla! Hagyd, hogy a természet tegye a dolgát, és ne akarj mindenbe beleavatkozni. És meg ne merd kérdezni, hogy jöttem rá, ismerlek – nézett a szembe sokat mondóan Kumi. – Már ismerlek annyira, hogy tudom, mit akartál tenni, de tegyél le róla, ha megkérhetlek. Jó?
- Rendben – vágtam durcás képet. – De nehogy azt hidd, hogy végleg lemondok a tervemről! Meg fogom valósítani – mondtam, megdönthetetlen hangnemben. – Finom volt a ramen, Soul és Maka?
- Nekem nagyon ízlett. Köszönöm szépen ezt a finom vacsorát – mosolygott rám szívélyesen a lány, mintha évek óta így élnénk és ismernénk egymást. Már most imádom ezt a helyet.
- Makáénál nem finomabb, de mindegyik másiknál, sokkal jobb – tette hozzá elégedett mosollyal Soul.
- Nem tudom, ki hogy van vele, de személy szerint én már olyan álmos vagyok, hogy ha nem kényszeríteném magam, akkor már állva elaludnék – nyomatékosítottam egy hatalmas ásítással.
- Rendben – nevette el magát Maka hatalmas ásításomon – Akkor megmutatom, melyik szobában fogtok lakni. Külön szobában lesztek és… – Folytatni viszont nem bírta, mert egy hatalmas horkolás rázta meg egész Halál várost. Természetesen kedves hugicám volt az, aki a széken elaludt. És kinek kellett bevinni a szobába? Hát persze, hogy nekem. Még Soul sem segített.
- A kis hamis, milyen kis kedvesnek mutatja magát, mikor meg itt a baj a nyakamon, nem segít. Na, várj csak Soul ezért még kapsz. Még nem tudom, de fogsz kapni olyat, hogy szemed ketté fog állni, és szád tátva fog maradni – gondoltam morcosan.
A szobában leraktam az ágyra Kumit.
- Jó éjszakát, imouto-chan – súgtam fülébe, és egy puszit adtam az arcára.
Maka mosolyogva figyelte, milyen szakavatottan takarom be, és rakom helyre a húgom.
- Gondolom, nem először kell neked ágyba rakni – mondta szelíd mosollyal.
- Igen, sokszor aludt el ott, ahol nem kellett volna. De szerencsére már vagyok olyan erős, hogy elbírom, és ágyba bírom fektetni. Régi szép emlékek. Már egy ideje nem nagyon szereti az ilyesmit. Kamaszkor… – mosolyodtam el. – De ráhagyom, mert tudom, hogy kezd nagyobb lenni, és az már ciki, ha a nővére rakja ágyba. Kicsit rosszul esik, mert olyan nekem, mint a legjobb barátnőm, a legédesebb testvér, és mint a lányom, mert mindig vigyáztam rá, segítettem, és még akkor is, ha vért kellett izzadnom, de mindig megkapta azt, amit kívánt – emlékeztem vissza, és szomorú mosoly kúszott arcomra. – Régen lépni sem mert nélkülem, most meg már mindig külön utakon járna, ami miatt, úgy érzem, egyre jobban távolodik tőlem – Mikor ezt az elméletemet levezettem, észre sem vettem, de elkezdtem könnyezni. – Hagyjuk, biztosan neked is meg van a saját bajod, miért is zaklatlak ilyen pitiáner dologgal… – morzsoltam el egy újabb könnycseppet.
- Nyugi – ölelt magához Maka – Attól, hogy már nem annyira mutatja ki, hogy szeret, attól még mindig ugyanúgy, ha nem jobban szeret téged. Ilyenre még gondolni sem szabad, nem hogy el is hinni. Hamarosan el fog múlni a kamaszkori lázadás, és újra lépni sem fog bírni nélküled. De most már aludj, mert biztos fáradt lehetsz – tolt be a szobába. – Angyalok őrizzék álmod. Jó éjszakát, Emi.
- Már őrzi két angyal is az álmom, te és Kumi. Köszönöm, hogy így befogadtál – ejtettem meg egy gyenge mosolyt.
- Arigatou, és szí… – a többit már nem hallottam, mert elragadott a vattacukros és nyalókás álmok ízletes és hívogató fergetege.

Elbeszélő szemszöge:

Eközben a szőke copfos benézett társa ajtaján, majd neki támaszkodott az ajtófélfának.
- Soul, holnap el akarom vinni a Papát ebédelni, jössz velünk?- kérdezte gyenge mosollyal ajkain és sírós szemmel.
- Mi van? – kérdezte Soul, miközben leesett a székről. – Te megkergültél? Atya gatya, mit mondott Emi, hogy ilyet ki mertél ejteni a szádon?
- Semmit, csak egyszerűen belegondoltam, milyen rossz lehet a Papának, hogy van lánya, de valójában mégsem, mert nem fogadja el olyannak, amilyen. Itt van a közelben a lánya, és mégis lélekben a lehető legmesszebb van. És ez olyan szomorú – mondta sírós hangon.
- Hé, Maka! Ne sírj. Miért is gondolkoztál el ilyen eszement dolgokon? – kérdezte megrökönyödve partnere viselkedésén.
- Emi, ahogy berakta az ágyba Kumit, utána megpuszilta betakargatta, mindezt úgy, mintha a nap minden órájában, minden percében, minden másodpercében ezt csinálta volna. És én ezt el is mondtam neki, erre ő azt mondta, hogy régen így is volt, de mióta kezd változni, nőni, azóta nem hagyja az ilyesmit. Hogy régen lépni sem tudott nélküle, most meg teljesen eltávolodik tőle, és hogy ez neki mennyire fáj. Kumi neki olyan, mint a barátnője, akivel bármit megoszthat, a testvére, akivel tud hülyülni, és mint a lánya, akit egész életében őrizni fog. És hogy mennyire fáj neki, hogy ennyire távolodik tőle. Ez olyan szomorú – a lány belevetette magát társa kajaiba, és keserves bőgésbe kezdett. – Én is ezt teszem a Papával. Bele sem gondolva, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozok. Bele sem gondolok, hogy bármit tesz, azt értem teszi, és én eltaszítom magamtól. Éppen ezért, holnap elviszem ebédelni, és bocsánatot kérek tőle – mondta határozott hangon.
- Rendben, de én nem megyek veled, mert ezt kettesben kell megbeszélnetek – hazudott csak azért, hogy kimaradjon a dologból.
- Nem! Soul, kérlek, gyere velem! Tudod, hogy milyen a Papa. Nem akarok vele kettesben maradni. Kérlek, Soul – próbált olyan boci szemekkel nézni, amit nem sűrűn tesz, de próba szerencse alapon remélte, hátha bejön.
- Na, jó, rávettél, de ne legyen sok, mert Black Starnak megígértem, hogy délután ütközni fogunk.
- Rendben – nevetett Maka – Akkor holnap mindent rendbe hozok, amit évekkel ezelőtt elrontottam. Jó éjt, Soul – köszönt el
- Jó éjt, Maka – mondta, miközben egy hatalmasat ásított.

Kumiko szemszöge:

Reggel egy ágyban ébredtem. De… várjunk csak, hogy kerülök én ágyba? Arra még emlékszem, hogy a széken elaludtam, és még egy halvány hang, ahogy azt suttogja, hogy „Jó éjszakát, imouto-chan”. És azt hiszem, kaptam egy puszit is. Tehát akkor Emi hozott be a szobába. Aj, ez olyan ciki, most Soul mit gondolhat rólam. Mint egy dedóst, ágyba kell fektetni. Mindegy, reggelizek, és megmondom neki, hogy nincs szükségem a pátyolgatására. Már majdnem beléptem a nappaliba, ahol a reggelit az asztalra rakta Emi és Maka, mikor is beszéd ütötte meg a fülem, és köztudott tény, szeretek hallgatózni, ezért szorosan a falhoz simultam, és kihegyeztem a fülem, hogy tisztán halljak minden szót.
- Azon, amit tegnap este mondtál elgondolkoztam. Ennek hatására ma elmegyünk Soullal és a Papával ebédelni – mondta büszkén.
- Tényleg? Örülök neki. De nem értem, mire mondod, alig emlékszem valamire a tegnap estéről. Az még meg van, hogy Kumit ágyba rakom, te azt mondod, hogy nagyon rutinosan csinálom, de utána se kép, se hang – elmélkedett, miközben a plafont bámulta. Vajon miről beszélhettek tegnap?
Ekkor olyan történt, ami miatt majdnem sikítottam egyet, azonban azonnal egy kéz tapadt a számra.
- Hé, csak én vagyok az. Egyáltalán nem lenne laza, ha lebuknánk, hogy hallgatózunk – suttogta Soul a fülembe, amitől a hideg futott végig a hátamon.
- Rend…rendben – mondtam dadogva, és biztosra veszem el is pirultam.
Eközben a beszélgetés folytatódott a fal túl oldalán.
- Azt mondtad, hogy csak egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit fáj az, hogy Kumi teljesen kezd tőled eltávolodni, meg ilyenek.… És rájöttem, hogy én pont ugyanezt csinálom a Papával. És a te példádon rájöttem, ez mennyire fájhat neki. Ezért ma elvisszük ebédelni és bocsánatot kérek – amint ezt meghallottam, végiggondoltam mindent, de egy olyan alkalom sem jutott eszembe, amikor ezt ellenezte volna. Sosem mondta, hogy neki ez fáj. Ha tudtam volna, nem taszítom el ennyire magamtól. Vagyis hülye vagyok, semmilyen körülmények között sem szabad magamtól eltaszítanom. Ma bocsánatot fogok kérni tőle, veszek neki nyalókát, epret és körbe fogom rajongani. Igen, így helyre hozhatok mindent!
- É-é-rtem… De miért Soullal viszed el? Miért nem egyedül? – kérdezte kíváncsian nővérem, amire Soul felkapta a fejét. Nahát, Emi mi jót fog kihozni ebből. Biztos előhozza kerítőnő énjét, és összeboronálja Soulékat. Mondjuk, így hogy tudom nem közömbösek a másik iránt meg, és így tovább, de így már én is benne vagyok a dologban.
- Anoo, eto, hát, mert Soul a társam, és ha valami történik, ki segít nekem? – kérdezte, miközben elpirult. Mellettem Soul feszülten figyelte mi is fog kijönni ebből a beszélgetésből. De nem csak ő volt kíváncsi, hanem én is. Hajrá onee-sama, sikerül kiszedned belőle az igazságot!
- Nem is mondtam. Ohh… Teljesen kiment a fejemből, a nagy zűrzavarban nem is mondtam. – Próbálta nővérem olyan drámai hangon mondani, hogy azt még egy színész is megirigyli. Hmm. Tényleg, miért is nem lett színésznő. Jah… Mert ő az én halálkaszám. – Van egy képességem, ami azt rejti, hogy bárkinek a lélekhullámaira rá tudok hangolódni. Vagyis a legtöbb halálkasza, ha egy másik technikus veszi a kezébe, akkor mindkettőnél a lélekhullámok, úgy mondva kicsapják a biztosítékot. Míg én ráhangolódom az aktuális partneremre. Ugye milyen király kis képesség? Tehát ha úgy van, én is mehetek veled! –ejtett meg ördögi mosolyt. Na, ilyenkor, mikor beindul, úgy imádom az én édes testvérem.
- Igen? De azért csak Soul a társam, és a Papa sem ismer téged, és te sem őt – próbált kamuzni. De Emit nem olyan könnyű átvágni. – El nem bírod képzelni, milyen – félrepillantott, tehát biztosan nem mondott igazat. – Fura természete van. És te nem akarod szerintem megismerni.
- Mért ne akarnám? – Kérdezte, miközben közelebb hajolt Makához, és még mindig mosolygott – Amúgy is, ki az apád, hogy ennyire rejtegeted előttem.
- Halálkasza, Spirit Albarn – mondta fancsali képpel.
- De, Maka, egy Halálkaszának nem akarsz bemutatni? – mondta tettetett kétségbeeséssel. – Hátha tud nekem valamit mondani arról, hogy lehetek erősebb. Egy ilyen lehetőséget vennél el tőlem?
- Nem. Csak kettesben akarok menni Soullal – mondta teljesen bepirulva Emi csesztetgetésétől.
- Nocsak, nocsak. Tehát jártok? – kérdezte, halálos nyugalommal.
- Nem! Nem! Csak a társam, és… – próbált valami ésszerűt kitalálni, miről akarhat kettesben beszélgetni a társával – Szeretnék vele beszélni arról, hogy ő mit tenne a helyemben a Papával. Hogyan is kezelné ezt a helyzetet – mondta egyenesen Emi szemébe nézve, elpirulva.
Hatalmas csend borult az helyiségre, Emi kétkedő szemekkel nézett Makára.
- Ne nézz rám így! – mondta Maka már teljesen összeroppanva Emi lelki terrorjától.
- Mert, hogy nézek? – kérdezte még közelebb hajolva Makához.
- Azzal, a tipikus „tudom én, hogy szerelmes vagy Soulba” nézéssel. De én nem vagyok belé szerelmes! – mondta a füle tövéig elpirulva.
- Igen? Akkor amit akarsz akár itt és most is megbeszélhetnéd vele, miért kéne éppen KETTESBEN – hangsúlyozta ki – megbeszélni?
- Jól van, ezt akartad hallani, igen SZE… – de kimondani nem bírta már, mert hátulról, Blair ugrott a nyakunkba, és előre tanyáztunk. Tehát lebuktunk, és Maka nem is bírta kimondani, amit akart, pedig majdnem kimondta olyan kiabálva, hogy még a holtak is felkeltek volna tőle. De Blair ránk ugrott, ezért, lebuktatott minket, ráadásul Soulnak alapos orrvérzést okozott.

Emi szemszöge:

- Jól van ezt akartad hallani, igen SZE… – de nem fejezhette be, mert a folyosóról Soul, Kumi és valami bögyös maca esett be. Van egy olyan érzésem, hogy azt a bögyös macát úgy felrúgom, hogy leolvassa a Göncöl szekér alvázszámát. Megzavart egy igen fontos projektben. Mi ez már?
- Te, ott. Mind… – és nem is hagyta, hogy végigmondja, felpattant Soulról, és elkezdett pampogni.
- Én Blair cica vagyok. Nyau – nyávogott egyet – Én egy macska vagyok, aki egy picit tud varázsolni, ezért van ember alakom, nyau. És te ki vagy?
- Az lényegtelen, hogy én ki vagyok! – engedtem ki, sötét aurám. – Mit képzelsz, hogy egy ilyen fontos hadműveletben megzavarsz, te, teee! Még szó sincs rá, hogy milyen vagy. Te retardált légpisztoly. Teee, Alekosznak való!
- Ki az az Alekosz? – kérdezték kórusban, kivéve Kumit.
- Az Alekosz, egy görög-magyar hasas pasas és nimfos – mondtam nagyon okosan.
- Jó, jó hagyjuk, nyau. De miről beszélgetettek? Nyugodtan folytassátok, nyau.
- Már nem érdekes. Maka majd meséld el, hogy sikerült az ebéd. Te, ott Pléh görl, gyere velem, van egy kis elintézendő dolgunk!
- Rendben – mondta Maka úgy, hogy csak az én szemembe nézett, mert (szerintem) félt Soul szemébe nézni. Akkor csak még jobban elpirult volna.

Maka szemszöge:

- Jól van, ezt akartad hallani, igen SZE… – de kimondani már nem bírtam, mert a folyosóról Soul, Kumi és Blair esett be. Remélem nem hallottak semmit a beszélgetésünkből.
- Te, ott. Mind… – Nem is mondhatta végig, felpattant Soulról, és elkezdett bemutatkozni. Blair sem tudja, mikor mit kell csinálni.
- Én Blair cica vagyok. Nyau – nyávogott – Én egy macska vagyok, aki egy picit tud varázsolni, ezért van ember alakom, nyau. És te ki vagy?
- Az lényegtelen, hogy én ki vagyok! – Miközben Emi beszélt, egyre nagyobb sötét aura lengte körül. Ennek nem lesz jó vége – Mit képzelsz, hogy egy ilyen fontos hadműveletben megzavarsz, te, teee! Még szó sincs rá, hogy milyen vagy. Te retardált légpisztoly. Teee, Alekosznak való! – Fokozatosan tűnt el körülötte a sötét aura.
- Ki az, az Alekosz? – kérdeztük kórusban Kumi kivételével. De hogy légpisztoly… Nem is rossz. Nekem még eszembe sem jutott ilyesmi.
- Az Alekosz, egy görög-magyar hasas pasas és nimfos – mondta, olyan „ mindent tudó hegyi bölcs vagyok, és én mindent tudok, és ti semmit sem” nézéssel.
- Jó, jó hagyjuk, nyau. De miről beszélgetettek? Nyugodtan folytassátok, nyau.
- Már nem érdekes. Maka majd meséld el, hogy sikerült az ebéd. Te, ott Pléh görl, gyere velem, van egy kis elintézendő dolgunk! –Újra sötét aura kezdett körülötte kirajzolódni.
- Rendben – mondtam úgy, hogy csak Emi szemébe néztem, mert féltem, ha bárki másra is ránézek, rájönnek az én titkomra, amit majdnem világgá kürtöltem Emi miatt.
- Sziasztok – nyögte ki nagy nehezen Soul. – Maka, mikor indulunk ebédelni?
- Hát, talán most kéne – haboztam, mert féltem az úton felhozza majd, amit most majdnem kikiabáltam. Gőzöm sincs, mire volt jó, hogy ezt csinálta velem Emi.
- Oké – mondta végig Emit vizslatva. Vajon mi történhetett, hogy így alakult?

Kumi szemszöge:

Miután Soulék elmentek én leültem a konyhában, és figyelni kezdtem, Emi mit csinál. Végig követtem minden mozdulatát. Minden rezdülését kívülről ismertem, és mégis olyan újnak hatott minden. Mikor megunta, hogy őt bámulom, megszólított:
- Nem tudom, mire volt jó, hogy hallgatóztatok, de nyomatékosan kérlek, legközelebb felejtsd el az efféle akcióidat. – A lehető legridegebb hangnemet ütötte meg. Tisztán értettem a mondat mögött rejlő rejtett mondanivalót. Nem baj. Én nem adom fel.
- Rendben – mondtam, mintha meg sem hallottam volna a hangnemet. Eközben mögé sétáltam. – Mondhatok valamit? – kérdeztem bizonytalanul.
- Mondd! – Még mindig a rideg hangstílus volt.
- Szeretlek, onee-sama. – Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam.
- Na… na… ez nem egy laza csajszihoz illő viselkedés – mondta már ő is megenyhülve – De én benne vagyok. Tudod mit? Nézzünk filmeket! – kiáltott fel hirtelen.
- Rendben – kiáltottam fel én is.
Egész késő estig filmet néztünk. Az este fénypontja az volt, amikor Maka és Soul beestek hulla fáradtan. Szó nélkül mindegyik bement a saját szobájába, és nagyon hamar elaludtak. Na, mindegy, majd holnap kifaggatom őket, hátha volt valami tapizás, smacizás, stb. Így tértünk nyugovóra túlélve az első hétvégét.

Egy fizika óra története

Egy fizika óra története
Előzmény:
Fizika óra volt. Első óra volt. Azok, akik nem írtak dolgozatot fizikából, szóban pótolták. Az egyik osztálytársam, aki nem készült a feleletre kissé megszeppenve vette tudomásul, hogy Fizika tanárunk felelteti. Válaszai félénkek voltak, és határozatlanok, ezért tanárunk: Misi bácsi, megkérdezte az osztályt:
- Látatok ti már engem, embert enni? –mondta, a költői kérdésnek szánt kérdést, de az osztály kedvességének köszönhetően, páran feltették kezeiket: Zuz, Nóra, Ádám, Anita és jó magam. Misi bácsi ezt nem vette jó néven, és mint mindig valami frappánsat talált ki. Elkezdte sorolni a neveket, de a többieket elém sorolta, és én ettől megijedtem, azt hittem dogát fognak írni, és hiába álltam rosszul fizikából nem örültem, mert akár rossz, akár jó potya jegy, én akartam.
- Misi bácsi, engem kihagyott, én is akarok… Nem t’om mit, de akarok! – mondtam jelentkezve, hátha példának okáért kiküld.
- Te majd mást fogsz, nyugi - mondta miközben azon gondokozott, hogy a többieknek, milyen feladatot adjon, majd megszólalt – vegyetek elő egy lapot, és Zitát kivéve írjatok egy fogalmazást „Tanári kannibalizmus” címmel. Zita, te – gondolkodott el egy pillanatra – neked, azzal a címmel kell fogalmazást írnod, hogy „Személyes találkozásom egy kannibállal”
- Igen? – vágtam bamba fejet.
- Igen, írjátok, óra végéig egy teljes oldalnak kell lenni – figyelmeztetett minket.
Percekig csak agyaltam vajon mit kéne írnom. Pont akkor nem fogott az agyam, amikor kellett volna. Majd eszembe jutott, mi volt az alapkérdés „látatok már engem, embert enni” és kész is volt az alap sztorim, amit megpróbálok felidézni.

Személyes találkozásom egy kannibállal
A folyósokat rója szüntelen. Fokhagymás kiflivel kezében*. Szünetekben szendvicsét* majszolja, amelyről az hírlik, hogy ember hússal van töltve. Ő nem más, mint a Fizika tanárunk. A községben több ember eltűnését jelentették. A rendőrségi jelentésekben mind lezárt, eltűntnek nyilvánítva. Pedig mindenki tudja, hogy a rettenetes vérszomjas Fizika tanár kannibál tette. Mi diákok erről mit sem sejtettünk, én sem hittem a pletykáknak, míg nem lettem szem, és fül tanúja egy ilyen „eltűnési” esetnek. A közeli erdőben falta fel áldozatát. A szája széléről lecsorgó vért, a fokhagymás kiflijével* törölte le. Mielőtt észrevett volna, hangtalanul elosontam. Az iskolában órákon favicceivel* traktált minket, amin van, akik nevettek, vagy éppen olyan, aki már majd szétunta a fejét miatta. De senki nem gondolná, hogy a MI Fizika tanárunk, a rettenetes, vérengző, ember húszabáló. Legnagyobb reményeim szerint, az iskolából senki nem fog eltűnni, a fizika tanárunk miatt. Este úgysem nagy az élet a faluban, vagyis a községben, éppen ezért remélem senki másnak nem fog baja esni. Remélem senki nem lesz a Fizika tanárunk áldozata. Hogy ha valami történik vele, testét, nem szennyezi be olcsó fokhagymás kiflijének* bűzével.

Röviden ennyi lett volna az én fogalmazásom. A három tanórával később lévő média óránkon elolvasta, majd véleményt nyilvánított róla. Az enyémet történetesen, és természetesen utoljára olvasott el. Véleménye szerint, túlságosan személyeskedő, amit nem tudtam mire vélni, mivel ő mondta, hogy írjunk fogalmazást, és előtte még arról beszélt, hogy őt láttuk-e enni embert, és szerintem nem csoda, hogy összeillesztettem ezt a két dolgot. Mindegy, nem is ez volt az, ami a teljes meglepődésbe taszított. Szó szerint idézem szavait:
- Zita – mondta, miközben a papíromat vizslatta -, a tied túlságosan is személyeskedő, de nem is ez igazán a baj – tartott kis csendet -, olyan tudathasadásos írás. Nem mintha te az lennél – pillantott fel rám a lapról -, de eléggé olyan írásnak nézz ki ez a mű itt.
A többiekből kitört a nevetés. A többiekét már nem is tudom, milyen jelzőkkel illette, vagy, hogy milyen volt. Ezt a megtörtént esetet azért írtam le ide, hogy tudjátok… a tanárok sem tökéletesek, és az egyszerű viccesnek szánt írást is tökéletesen másként azonosítják be, mint ahogy kéne.
Röviden ennyi.
* : fokhagymás kifli: A közeli kisboltban minden reggel minimum ötöt vesz, és minden szünetben, és amikor csak eheti azt eszi, és a szendvicset is.

Állj ellent az ellenállhatatlannak 3.fejezet

3. Fejezet
Az első ellenállhatatlan akadály: a francia csábító
Carolien:
A repülőn ülve elmélkedtem, tanakodtam. Amint egy kérdés felmerült, egy szempillantás alatt jött helyette másik. Így ment ez sokáig, míg oda nem jött hozzám a légi kísérő, és megkínált egy csomag eper formájú és ízű gumicukorral. Kapva kaptam az alkalmon, kértem két csomaggal, és az egyiket azonnal meg is kezdtem. Mintha a mennyekben jártam volna. Szép lassan ettem, minden falatot kiélvezve. Csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem ülő férfi kissé hátrafordult és rám pillantott.
A repülőút további részében semmi érdemleges nem történt, már azt leszámítva persze, hogy az előttem ülő férfi egész út alatt hátra-hátra pillantgatott. Kissé idegesítő volt, hogy semmit nem tehettem úgy, hogy ő nem nézte volna minden egyes mozdulatomat. Azonban egy idő után meguntam, és elaludtam. Sokat alhattam, mert mikor az egyik légi utaskísérő felkeltett, már senki sem volt a repülőn.
- Kisasszony, már mindenki leszállt, csak maga van fent a gépen - mondta olyan hanggal, amitől szerintem kitörtek már párszor az üvegek a kapitányi fülkében, a nagy hőhatásnak, és sikolyainak köszönhetően.
- Minden rendben, már felkeltem – mondtam fancsali arccal.
- Rendben, értem. Az úrfi, aki ön mögött ült, ezt a cetlit küldi magácskának – nyafogta cérna vékony hangján, miközben átnyújtott egy kis papírost.
- Oké, menjünk – mondtam elgyötört hangon, mire lassan elindultunk.
- Nagyon jó kiállású férfinek nézett ki. Személy szerint én sok mindent megadnék azért, hogy egy ilyen férfi szemet vessen rám. De önnek sokkal könnyebb, mert magának már a számát is megadta. Biztos élni fog az alkalommal, és nem fogja elszalasztani a lehetőséget – magyarázta, miközben már a lépcső közepe felé jártunk.
- Csak egy szóra, álljunk meg – mondtam, miközben megálltam a lépcsőn, vélhetőleg a közepén, elég idegesen. – Maga mit képzel rólam? Milyen könnyűvérű nőcskének néz engem?
Hirtelen reakciómnak köszönhetően a nő köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől. Ezt a lehetőséget kihasználva gyorsan előresiettem. A poggyászmegőrzőben vártam, hogy elvehessem csomagjaim és indulhassak megkeresni azt az egyént, akit kiküldtek a fogadásomra. Persze odataláltam volna én egyedül is, nem kellett volna nekem kísérő, hiszen jártam már itt. „De most máshol lesz a szállás” címmel küldtek valami megbízható ember. Poggyászom keresése közben valaki a vállamra tette a kezét. Naivan azt gondoltam, hogy megint a légi utaskísérő leányzó az.
- Mit akar még mindig? – kérdeztem dühösen. – Megmondtam, nem vagyok olyan nőcske, mint magácska – mondtam hetykén, hátra sem fordulva, és a magácska szót kissé magasabb hangon és megnyomva mondtam.
- Nahát, én nem érzem magam nőcskének, és nekem még nem mondott semmit – hallottam meg egy selymes hangot magam mögül.
- Te-te-ssék? – fordultam meg hirtelen tengelyem körül, aminek köszönhetően lelöktem kezét a vállamról. – Ki maga? – Kérdeztem, de hirtelen eszembe jutott, ő az, aki mögöttem ült.
Gyorsan lepörgettem magamban, mily különös okai lehettek annak, hogy engem nézett végig. Amit ki is fejeztem, vagyis rákérdeztem:
- Megkérdezhetem, hogy vitte rá a lélek, hogy egész úton engem bámuljon? – kérdeztem felháborodottan.
- Persze, Mrs.… hogy is hívják magácskát?- kérdezte akadozva.
- Csak Carolien. Carolien Thatcher. – mondtam, bele sem gondolva, hogy egy idegennel beszélek, és talán visszaélhet vele.
- ÁÁhhh.. Tehát maga az, jól gondoltam. Én Brian Carter vagyok. Engem küldtek a kutatási központból maga elé.
Miután neve elhangzott óráknak tűnő néma csend keletkezett, és rájöttem, hogy nem is azért esett ki majdnem a szeme, mert „Hű, de jó nő” vagyok, hanem, mert én vagyok, akit pesztrálnia kell.
A cetlit, amit az utaskísérő adott, gyorsan előkapartam a zsebemből, és olvasni kezdtem. „ Kisasszony, ha jól gondolom, és nem tévesztem össze valakivel, akkor önt kell elkísérnem a Kutató Központunkba.” Erre persze még jobban ledöbbentem.
- Ez- ez- ez, h- hogy l- l- ehet? – dadogtam, és biztos voltam benne, hogy a fülem tövéig olyan vörös vagyok, mint a főtt rák.
- Egyszerűen és nagyszerűen. Mivel én voltam az egyetlen, aki elhanyagolható munkát végzett, így engem küldtek. Szíves elnézését kérem, ha kutató tekintetemmel zavarba hoztam, Hölgyem – mondta, miközben lehajolt kezemért, és kezet csókolt nekem. Ha lehet, még vörösebb lettem.
- Értem én, de- de ehhez, mi- miért is kell kezet csókolnia, Carter úr? – kérdeztem, kissé még mindig dadogva és megilletődve.
- Oh, ez csak udvariasság. Tudja, én eredetileg francia vagyok, csak Dániában dolgozom – mondta, miközben folyamatosan közelebb hajolt a fülemhez – Sajnálom, ha e gesztussal zavarba hoztam.
- Nem történt semmi – mondtam, miközben próbáltam hátrébb húzódni, nem túl sok sikerrel.
- Hova akar menni?– kérdezte, miközben elhátrált tőlem.
- Dolgozni – suttogtam egy megkönnyebbült sóhaj közepette. –Vajon hova máshova tudnék menni?
- Mondjuk oda, ahol lakni fog. Nem akarja megnézni a szállását, és kipakolni, mielőtt dolgozni kezd? Egy kis házikó, nem több – mondta mosolyogva, miközben már taxit próbáltunk fogni.
- Hát, erről teljesen megfeledkeztem – motyogtam. Eközben Brian kinyitotta nekem az ajtót, és előre engedett, amivel az a sanda gyanúm, kicsikart belőlem még egy pirulást – Mindegy, csak menjünk már!
- Rendben. Megkérdezhetem, netalántán lázas? – kérdezte, miközben csókot hintett homlokomra.
- Egyáltalán nem – motyogtam még jobban elpirulva, és igyekeztem elhúzódni. – És ez mi ez, hogy így nézi meg a lázam?
- Semmiség. A családomban ez a szokás, mert így sokkal biztosabb. – Szelíd mosoly keretében ejtette ki ajkain e mondatot.
Az ajkai barack színűek és milyen hívogatóak… - futott át az agyamon. – NEM! – kiáltottam fel magamban, miközben szemem elkaptam Brianről . - Nem gondolhatok ilyenekre.
- Megérkeztünk – mosolygott szelíden a férfi visszarántva a valóságba.
- Igen? – emeltem tekintetem kisháznak aligha nevezhető épületre. – Ez… magának… - motyogtam. – kis házikó? – a végét már ordítottam. Mivel a ház emeletes volt, és még egy apró kerti tó is volt előtte, ami előtt megálltunk.
- Valami baj van? Ez egy kis házikó Azt hiszem, a múltkori ház miatt olyan meglepő a mérete, de a főnök kiadta, hogy önnek és új kutató partnerének egy helyen kell laknia, és, hogy a sok kutatás miatt kell önöknek a hely – mondta, miközben a semmibe révedt – gondolom, visszaemlékezett – ,és egy fancsali mosolyt eresztett meg.
- Az új kutató partneremmel? Ez… - kezdtem, de inkább máshogy folytattam a mondatot. – Hogy a jó isten harapja meg a főnököm öreganyjának kutyájának reumás térde kalácsát! Hogy… - folytattam volna, ha Brian nem zavar meg. – Maga meg mit nevet? Heee?
- Semmit – mondta, miközben már a hasát fogta a röhögéstől.
- Na, adok én magának semmit! – mondtam, miközben már szinte én is nevettem.
Meglöktem, és egyenesen a szökőkútba zuhant. Csak egy valamire nem számítottam: hogy magával húz. Így egymáson landoltunk, és csurom vizesek lettünk. Ennyi kellett, elkezdtem szívből nevetni. Brian hirtelen nem is értette min nevetek, de mikor észrevette félreérthető pózunkat, ahogy rajta ülök, és mindketten csurom vizesek vagyunk, ö is rákezdett.
Óráknak tűnt, ahogy a vízben fekve nevettünk. Mikor végre elmúlt a nevetőgörcs, csak néztük a másikat. Aztán végtelenek tűnő másodpercekig hajoltuk egymás felé. Olyan puhának és édesnek hatottak azok az ajkak. Már alig vártam, hogy megszűnjön a távolságot arcunk és ajkaink között. Beletúrt a hajamba, és egyre közelebb húzott magához. Csak egy gondolat futott át az agyamon: bár örökre így maradhatnánk…
- Még csak most ismertelek meg, és máris teljesen beléd habarodtam. Mint egy szirén, úgy hívogatsz a megjelenéseddel, az egész lényeddel magadhoz. Csodálatos vagy – lehelte a szavakat a számba.
Mikor már majdnem összeértek ajkain egy madár röppent fel egy közeli fáról. Hirtelen ugrottam fel róla, mikor felismertem, majdnem megcsókolt. Majdnem megcsókoltam. Más férfinak hetek, hónapok kevesek voltak ahhoz, hogy ezt a reakciót váltsák ki belőlem, de most… Meglágyultam, vagy ő lágyított meg engem.
Vagyis, nem, nem az nem lehet. Alig fél órája ismerem és máris ilyen hatással van rám. Tia túl sok mindent magyarázott be nekem a szerelemről, meg a tökéletes pasiról. Nem létezik, és kész – próbáltam meggyőzni magamat.

Brian:

Megláttam a lányt, akiről azt gondoltam, ő lehet Carolien Thatcher. Vállára tettem kezem és épp megszólítottam volna, mikor is rám rikkantott, amit hirtelen nem is értettem, de mikor felfogtam mit mondott és utána gondoltam, rájöttem mi is történhetett.
- Mit akar még mindig? Megmondtam, nem vagyok olyan nőcske, mint magácska –mondta, miközben hátra sem fordult. Biztos azt gondolta a légi kísérő vagyok, aki őt kutatja. De édes, olyan ennivaló.
- Nahát, én nem érzem magam nőcskének, és nekem még nem mondott semmit – szólaltam meg, mint aki észre sem vette a mondta első részét.
- Te-te-ssék? –hirtelen fordult, ennek köszönhetően lelökte kezemet. – Ki maga? – de hirtelen meg is állt a kérdéssel, reményeim szerint azért, mert eszébe jutott, hogy mögötte ültem, és esetleg az is, hogy… túl sokszor felejtettem rajta tekintetem.
- Megkérdezhetem, hogy vitte rá a lélek, hogy egész úton engem bámuljon?– kérdezte felháborodottan.
- Persze, Mrs.… hogy is hívják magácskát?- kérdeztem akadozva, mivel hirtelen elszállt belőlem minden eddig felalított kép a jelleméről.
- Csak Carolien. Carolien Thatcher – válaszolt.
- ÁÁhhh.. Tehát maga az. Jól gondoltam. Én Brian Carter vagyok. Engem küldtek a kutatási központból maga elé.
Miután elmondtam, ki is vagyok, és miért vagyok itt kissé ledöbbent. Egy ideig engem fürkészett, utána a zsebében kezdett keresni valamit. Végül egy cetlit vett elő, amit azonnal felismertem. Gondolom megnézte, mi is van benne. A szöveg pontosan így hangzott: „Kisasszony, ha jól gondolom, és nem tévesztem össze valakivel, akkor önt kell elkísérnem a Kutató Központunkba.” Végig gondolta magában az olvasottakat, majd pár másodperc késéssel, teljes döbbenet ült ki arcára.
- Ez- ez- ez, h- hogy l- l- ehet?- dadogta, miközben füle tövéig elpirult. Olyan kis édes volt ezzel a pirulással. Próbáltam nyugodtan válaszolni, mert ha nem, még elmosolyodtam volna a pirulását látva.
- Egyszerűen és nagyszerűen. Mivel én voltam az egyetlen, aki elhanyagolható munkát végzett, így engem küldtek. Szíves elnézését kérem, ha kutató tekintetemmel zavarba hoztam, Hölgyem – mondtam, miközben lehajoltam a kezéért, és kezet csókoltam neki, hogy valahogy mentsem a helyzetet, amit a repülőn okoztam magamnak. Persze be kell mutatkozni, és nem utolsó sorban az a sanda gyanúm, hogy ettől az akciómtól újra elpirul, ami igazán tetszik.
- Értem én, de- de ehhez, mi- miért is kell kezet csókolnia, Carter úr? – kérdezte kissé még mindig dadogva és megilletődve. Olyan kis ártatlan és zabálni való szőkeség volt a leányzó, hogy azt hittem, mindjárt felfalom.
- Oh, ez csak udvariasság. Tudja, én eredetileg francia vagyok, csak Dániában dolgozom – mondtam, miközben folyamatosan közelebb hajoltam a füléhez - Sajnálom, ha e gesztussal zavarba hoztam.
- Nem történt semmi – mondta, miközben próbált hátrébb húzódni, nem túl sok sikerrel.
Nem engedlek el, babám - gondoltam megszállottan.
- Hova akar menni?– kérdeztem, miközben elhátráltam tőle. Még kell neki idő, hogy megszokjon, utána egy örök életre az enyém lesz ez a szépséges szőkeség.
- Dolgozni – suttogta egy megkönnyebbült sóhaj közepette. - Vajon hova máshova tudnék menni?
- Mondjuk oda, ahol lakni fog. Nem akarja megnézni a szállását, és kipakolni, mielőtt dolgozni kezd? Egy kis házikó, nem több – mondtam mosolyogva, miközben már taxit próbáltunk fogni.
- Hát erről teljesen megfeledkeztem – motyogta, eközben kinyitottam neki az ajtót, és előre engedettem, amivel kicsikartam belőle még egy pirulást. - Mindegy, csak menjünk már!
- Rendben. Megkérdezhetem, netalántán lázas? – kérdeztem, miközben csókot hintettem homlokára. Olyan kis édes volt, mikor elpirult. Nem lehetett kibírni, hogy ne hozzak ki belőle egy újabb pirulást.
- Egyáltalán nem – motyogta még jobban elpirulva, és elhúzódva tőlem. - És ez mi ez, hogy így nézi meg a lázam?
- Semmiség. A családomban ez a szokás, mert így sokkal biztosabb! – mondtam szelíd mosoly kíséretében..
Csend telepedett ránk, ami nem a kínos kategóriába, hanem a kellemes csendbe tartozik.
- Megérkeztünk – mosolyogtam rá, hátha újra zavarba jön. Sajnos most nem jött össze. De mástól elég szépen felkapta a vizet.
- Igen? – emelte tekintettét az előttünk álló házra. - Ez… magának… - motyogta. - kis házikó? – a végét szinte már ordította. A kerti tó előtt álltunk meg.
- Valami baj van? Ez egy kis házikó – mondtam cserfes hangnemben. – Azt hiszem, a múltkori ház miatt olyan meglepő a mérete, de a főnök kiadta, hogy önnek és új kutató partnerének egy helyen kell laknia, és, hogy a sok kutatás miatt kell önöknek a hely – mondtam a semmibe bámulva, egy fancsali mosolyt megeresztve, miközben visszaemlékeztem és az emlékek hatására belekúszott a gondolat a fejembe, vajon a főnök dolgoztatni vagy csak összehozni akarja őket…
- Az új kutató partneremmel? Ez… Hogy a jó isten harapja meg a főnököm öreganyjának kutyájának reumás térde kalácsát! Hogy… - Nem bírtam kivárni, míg befejezi, mert kitört belőlem a nevetés. Milyen kis édes, amikor dühös a leányzó. - Maga meg mit nevet? Heee? – kérdezte dühösen.
- Semmit – mondtam, miközben már a hasamat fogtam a röhögéstől. Hihetetlen, milyen harcias a hölgyemény.
- Na, adok én magának semmit! – mondta, de már szinte ő is nevettet saját magán. Kis cuki a szépséges szőke ciklon.
Hirtelen meglökött, és egyenesen a szökőkútba zuhantam, csak egy valamire nem számított, hogy magammal húzom őt is. Így egymáson landoltunk, és csurom vizesek lettünk, mire a szőkeség elkezdett szívből nevetni. Hirtelen nem is értettem, mi ilyen vicces, mert éppen vizes testének szemmel való bebarangolásával voltam elfoglalva. De mikor észrevettem félreérthető pozíciónkat, ahogy rajtam ül, és mindketten csurom vizesek vagyunk, én is elnevettem magam. Rajta is nevettem, hogy milyen naiv, és az, hogy ő nevetett engem is nevetésre késztetett.
Mikor végre elmúlt a nevetőgörcs, csak néztük a másikat. Aztán végtelenek tűnő másodpercekig egymás szájára hajoltunk. Semmi máson nem járt az eszem, mint hogy milyen aranyos és édes ez a szőke ciklon, aki pillanatokban egész lényében az enyém lesz. Már épp azon voltam, hogy megcsókolom, megízlelem ellenállhatatlan ajkait, beletúrtam hajába, és úgy húztam közel magamhoz.
Meg tudnám szokni ezt a helyzetet - futott át agyamon.
- Még csak most ismertelek meg, és máris teljesen beléd habarodtam. Mint egy szirén, úgy hívogatsz a megjelenéseddel, az egész lényeddel magadhoz. Csodálatos vagy – leheltem a szavakat a szájába. Már csak a kinézete azt sugallta, hogy mézédes mennyei falatok azok a barack színű ajkak.
Mikor már épp megcsókoltam volna, egy madárka reppent fel a közeli fáról. Olyan hirtelen pattant fel rólam, mintha tüzes vasat fogott volna.
- Nem szabad ilyet – suttogta megilletődötten és magán kívül. - Nem, nem, ez… ez nem én vagyok!
- Nyugalom – próbáltam megnyugtatni, miközben ki kecmeregtem a tóból. - Nem történt semmi, elnézést, hogy… hogy majdnem olyat tettem magácskával, amit ön nem szeretett volna – motyogtam megbánóan, miközben meghajoltam előtte.
- Nem… Ne hibáztassa magát – mondta, miközben segített kiegyenesedni. – Egyáltalán nem a maga hibája. Az enyém, ha… ha talán nem lököm meg… vagy igen… én is akartam – mosolygott rám édesen hasonló megbánással a hangjában.
- Akkor mindketten hibásak vagyunk elméletileg, mert mindketten akartuk, és mindketten adtunk hozzá olyas valamit, amitől ez az egész szituáció létrejött, és… - még folytatni sem tudtam, mert édes nevetés szakított félbe. – Mi rosszat mondtam, Carolien?
- Milyen szakszavakat használ, Brian... Nyugalom, tegyünk, úgy mintha meg sem történt volna, és kész. Ennyi. Egyszerű és nagyszerű, ahogy maga is mondta – felelt édes nevetés közepette.
- Hát… Rend… rendben. Ha a kisasszony így akarja. Vagyis nem tegeződhetnénk? – kérdeztem, és is felbátorodva Carolien jó kedvétől.
- Persze, felőlem rendben. Akkor Carolien, de nyugodtan hívhatsz Carolnak is – nevette el a végét. Kis édes…
- Oké. Akkor én Brian, és hát… csak simán Brian – mosolyogtam rá szívélyesen.
A nap további része ismerkedéssel és a ház felfedezésével telt. Csak este, a szobában, egyedül fekve az ágyban, merengtem el az aznap történteken.
- Jó éjszakát Carol, szépséges szőke ciklonom.

Állj ellent az ellenállhatatlannak 2.fejezet

Daniel szemszögéből írodott
És megindul a föld, és leszakad az ég,
És újra megolvad a szívemen a jég!
2. Fejezet
A tükör másik oldala


Hajnali fél 6 volt. Utam a könyvtárba vezetett immár harmadik napja. Három napja, hogy megkaptam az értesítőt. Az értesítőt arról, hogy a St. George Institute of Geology felkért egy kutatáshoz. A kutatás előző vezetője Carolien Theatcer. Vele kell majd együtt dolgoznom. Régen volt dolgom olyan nővel, aki a szakmámban dolgozik, és egy ilyen jelentőségteljes munkát mernek, és mertek rábízni. Érdekes lesz, mivel a hölgyemény ugyanazon a szakon végzett, mint én, és ő volt az egyedüli, aki a vizsgán nálam jobb helyen végzett, nem mellesleg, a férfiúi diáktársaim már akkor a lábai előtt hevertek. „Szeszélyes szőkeség” néven vált ismertté a nőket kedvelő csoportokban. Akkor nem gondoltam, hogy még lesz vele dolgom, most viszont egy nagy kihívás elé nézzek. Ezen gondolatok mellet értem el a könyvtárt. A könyvtárba belépve, pironkodva fogad Lucy.
- Jó reggelt, Mr. Gladstone! – mondta megilletődve.
- Jó reggelt, Lucy – mondtam, miközben egyenesen néztem zöld szemeibe és közelítettem a pult felé.
- Mint mindig, ma is korán ért ide – mondta, miközben elnézett a fejem mellett.
- Mint mindig, szépséged ragyogóbb a Napnál – bókoltam szemrebbenés nélkül, miközben elébe álltam, és kihúztam egy tincset az arcából.
- Kérem - dadogta –, kérem.
- Nyugodj meg – vágtam a szavába, közben magamban hozzátettem: Nyugodj meg, magadtól fogsz az ágyamba sétálni.
- Nyugodt vagyok. A lehető legnyugodtabb - mondta fejét félre fordítva, nehogy észrevegyem zavartságának jelét. Rákvörös az arca. Annyira kiszámíthatóak a nők… – És most, ha nem zavarja, mennem kell, mert még nagyon sok dolgom van – mondta egy oktávval magasabban, miközben eltipegett a leltárba.
- Lényegtelen, csak egy újabb csillogó trófea – mormogtam, miután már nem hallhatta.
A kis reggeli incidensemet követően, utam egyenes a könyvtár földrajzi részéhez vezetett. Egész estig ott töltöttem minden időmet, de semmit nem találtam.
- Ha mindig a könyvtárban üldögélek, akkor semmi hasznosat nem fogok találni. Ráérek akkor keresni, mikor már ott leszek – gondoltam.

Hazaérve csak a sötét lakás fogadott. Nem zavart, mivel már hozzászoktam. Évek óta senki nem várt haza, csak az üres lakás és néha egy levél a konyhában; nem panaszkodom, mert így szoktam meg, ez így van jól, ahogy van.
A lakás egyszerű elrendezésű volt. Nappali két darab fekete bőrfotellal és egy kis asztalkával. A TV is itt foglalt helyet. A nappaliból egy üveges ajtó vezetett a hálóba, ahol egy franciaágy foglalt helyet, mellette egy éjjeliszekrénnyel, a fal mellett egy kanapéval és egy üvegasztallal. A hálóból két ajtó nyílt, ami a WC-hez és a fürdőhöz vezetett. A fürdőben egy tusoló fülke és egy kisebb sarok kád volt, felette egy mosdókagylóval, egy kis szekrénnyel, amin egy tükör helyezkedett el. A nappaliból lehet eljutni a konyhába, amit csak egy kisebb angolos pult választott el a nappalitól. A konyhában egy konyhaszekrény, egy mosogató szárítóval, egy gáztűzhely és egy hűtő volt. A konyhába érve jutott eszembe, hogy reggeli szendvicsemen kívül, semmit nem ettem. A pulthoz lépve vettem észre, Mrs. Watson hagyott egy levelet, amiben történetesen az állt, hogy készített vacsorát, ami a hűtőben van és szeretne kivenni szabadságot a jövő hétre, csütörtöktől.
- Álljon csak meg a fáklyás menet. Fel kell hívnom, hogy még csütörtökön át kell jönnie, hogy rendet tegyen majd. Utána tőlem annyit pihenhet, amennyit csak akar, míg hazajövök – mormogtam, míg kivettem a vacsorát, ami gyrosból ált, majd beraktam a mikroba.
Mrs. Watson, a házvezetőnőm, idősödő özvegy hölgy volt, aki takarítással egészítette ki a nyugdíját. Kedves, rendszerető és szigorú nő. Kipillantottam a konyhából és megláttam, hogy Mary néni macskája, Hóci ugrott be a nyitott ablakon. Amióta itt lakom minden este meglátogatott, és itt töltött egy kis időt. Mindig megnyugtatott a jelenléte. Hóci egy gyönyörű birman cica volt. Mindig tartottam itthon macskatápot, amiből szedtem és vittem Hócinak, aki már ott ült a fotelomban. Elmosolyodtam, közben arra gondoltam, mi lenne velem itt nélküle esténként. Fernando szerint már elkélne nekem egy tartós kapcsolat, egy rendes, kedves, szép nő. De minek nekem ilyen nő, ha bármelyik másikat is megkaphatom? Röhejes, hogy ilyenen még el is gondolkozok néha. A vacsorám elfogyasztása után, Hócit az ablakon kiengedtem. Elindultam szobámba, és éjjeli szekrényemből elővettem egy évkönyvet. Kinyitottam a közepén, és lapoztam kettőt, az 52. oldalra. Végignéztem a képeken, azonban az ötödiknél elidőztem egy ideig. Carolien Thatcher, szőke haj, kék szem. Elbűvölő, belegondolva, ha őt sikerülne megszereznem a munka folyamán. Hmm… Elfogott vágy, hogy megszerezzem azt, amit eddig csak egy embernek sikerült. Ha ő meglesz, a legszebb trófeáim közé fogom sorolni, ami nem is lesz nehéz, tekintve, hogy még egyetlen egy nő sem akadt, aki elutasított volna, és nem került volna kezeim közé. Túl sokat nem változhatott az egyetem óta, egy kicsit teltebb, esetleg vékonyabb lehet, nőhetett a haja. De túl sok változást nem tudok elképzelni. Az évkönyvet visszaraktam a fiókom mélyére „fogom eleget látni fél évig” jelmondattal, és lefeküdtem aludni.

Reggel felkelve képek rohamoztak meg. Álmodtam, de csak lassan tisztul ki előttem, hogy miről is. Egy bárban voltam, épp iszogattam a pultnál, mikor egy vörös ruhában Carolien jött oda hozzám. Csodás éjszakát töltöttünk együtt álmomban. Már a gondolatra is elfogott a vágy, hogy már ma odautazzak.
Elkezdtem készülődni, ami alig vett igénybe tíz percet. A belvárosba indultam Mrs. Twisterhez. Odaérve csöngettem, de senki nem válaszolt.
- Biztos elment bevásárolni- gondoltam, és elindultam egy kisboltba, ahol be akartam bevásárolni, és egyúttal megtalálni Mrs. Twistert.
A boltban nem sok mindent vettem, csak mendegéltem a polcok közt. Amikor az édességek sorához értem, megláttam a nő pöttöm testalkatát. Kicsit nagyobbakat lépve, odamentem hozzá.
- Jó reggelt, Mrs. Twister – mondtam magam elé.
- Jó reggelt, Daniel – mormogta, fel sem nézve a polcokról. – Mi kéne, ha volna?
- Mrs. Twister, ha nem lenne gond, még csütörtökön átjönne a lakásomra kitakarítani?
- Miért? – kérdezte, miközben rám emelte tekintetét.
- Azért, mert csütörtökön kora reggel elutazom, és egy utolsó nagytakarítás nem ártana a lakásnak, de ha gond – tettem hozzá-, akkor kifizetem a plusz munkát.
- Hmm… Rendben. Akkor csütörtök délután megyek – mormogta. – Meddig leszel?
- Fél évig – révedezve mondtam.
- Rendben – mondta, miközben a polcról levett egy csomag béka formájú és zöldalma ízű gumicukrot-, de ne tegyél nagy rendetlenséget, mert nincs sok időm. Az unokáim egy teljes hetet lesznek itt, és nagyon kevés időm lesz az örökmozgók mellett.
- Nagyon hálás vagyok, Mrs. Twister! – mondtam egy hálás mosoly keretében.
- Rendben, csak hagyjál, mert már mennem kell – válaszolt bosszúsan.
- Viszlát, Mrs. Twister
- Rendben, kisfiam – mondta megint a polcokat vizslatva.

A boltból egyenesen hazamentem. Az utcán minden nő megnézett, egy- két megjegyzést is tettek a külsőmre. Nem nagyon figyeltem oda rájuk, mivel megszoktam már, hogy a nők szemében én a tökéletes férfi vagyok. Azt hiszik, hogy kedves, jó srác és szenvedélyes szerető. A három állításból a szenvedélyes szerető a legigazabb, de nem vagyok Casanova, csak egy férfi, aki imádja falni a nőket. Egyszerűen a testi vonzalom miatt.
Ahogy hazaértem, egy levél volt a postaládámban, ami Kath Gladstonenak szólt. Tehát a húgomnak küldték… A nappaliba lépve felbontottam, és elolvastam. Az egyik cég válaszolt neki, hogy talán felvennék, és a meghallgatás egy hét múlva lesz, Brüsszel belvárosában. Akkor a holnapi nap is be van táblázva. Ha bárki is ellátogatott hozzá, egy teljes napot kellett vele eltöltenie, mert a szabadulás egyszerűen lehetetlen. Kicsit hiperaktív a kedves hugicám, és lehetetlen leállítani. A munkahelyekről is többnyire ezen tulajdonsága miatt szokták kirúgni. Személy szerint, nem értem, hogy lehet köztünk rokoni kapcsolat, mert csak külsőre hasonlítunk egy kicsit, de ezen kívül semmi.

Elmélkedésemet követően egy kicsit TV-t néztem. BBC, CNN és egyéb adok műsorai között kapcsolgattam, de nem nagyon foglalkoztattak. Végig azon járt az eszem, hogy milyen élvezetes fél évben lesz részem. Új nők, új terep… Mindez számomra egy új kihívás, amit bűn volna visszautasítanom. Bűn, mert nem sokszor adódik olyan lehetőség, hogy egy gyönyörű, és egyben, egy okos nő kegyeibe férkőzzek.
Estéli gondolkozásomat mélyen magamba temettem, így feküdtem le aludni. Egy-két képen kívül többet nem álmodtam, viszont aludni… Reggel kilenc órakor keltem fel, nyúzottan, mint akit 1000 éves, legédesebb álmából kelesztettek fel. Egész nap csak a TV-t néztem. Egy- két élő természetműsoron is átmentem, mikor megláttam Carolien-t a TV-ben. Egy egyszerű bőrdzseki, kék ing, egy terepszín nadrág volt rajta, a haja kivasalva és kiengedve. A műsorban az aznapi kisebb földrengésről beszéltek, és az utcán kérték fel, hogy mondjon róla pár szót. A hangja selymes, bársonyos. Maga az egész lénye tökéletes. Abban a pillanatban elhatároztam, nem csak egyszerű trófeaként fogom számon tartani… Nem… Életem legjobb lépése lesz, bármi is történjék majd. A műsorra visszatérve, nagyon pontos meghatározásokat mondott róla, meg is említette, hogy éppen a Geológus Intézetből, vagyis a munkahelyéről érkezett, ezért tud ilyen pontos adatokkal szolgálni. Különös, nő létére milyen jól képzett. Az ő szájából még az a földrengés is egy nagy katasztrófának és egyben egy óriási csodának hangzott, olyan odaadóan mondta. A hangja azt az érzést kelesztette az emberben, mintha csoda történt volna, és mégis, amit mondott, ahogy mondta, ahogy körítette ezt az egész kis történetet, mintha eljött volna a világ vége. Bármit eltudna hitetni bárkivel, aki csak egy kicsit is hisz a szóbeszédnek, vagy egy képzett nő szavának. Ha nem tudtam volna, hogy csak egy gyenge földrengés, akkor biztos azt hittem volna, az egyik legnagyobb katasztrófa érte Anglia partvidékét. Míg ezt a témát boncoltam fel fejben, addig a műsornak vége lett, és egy csöpögős szappanopera kezdődött, amihez tényleg semmi kedvem nem volt, ezért a TV-t kikapcsoltam, és csak ültem a fotelban.
A nap további részében a húgom megjelent a levélért. Különös volt a jelenléte, mert hiperaktívsága és cserfessége nem látszott, kifejezetten szótlan volt. Rákérdeztem, hogy mi a baj, de csak hárított. Később még rájövök mi lehetett a baja, de a napnak már vége.
Sok új információval gazdagodtam egy csodáról.
- Jó éjszakát – búcsúztam a plafont bámulva.

Állj ellent az ellenállhatatlannak

És megindul a föld, és leszakad az ég,
És újra megolvad a szívemen a jég!
1. Fejezet
A tükör egyik oldala

Hétfő reggel van. Utálom a hétfő reggeleket, minden olyan sietős, nincs egy szabad perc, mindenki ideges. Nem baj, ez van, ezt kell szeretni. Lassan kivánszorgok az ágyból, közben beletúrok a hajamba. Szabadnapom van, így végre pihenhetek itthon egy kicsit. Marg megkért, hogy vásároljak be, illetve új ruhákat is jó lenne venni, melyek strapabíróak; de mindenekelőtt a konyhába kell mennem egy erős kávéért. Lassan elkészülök és egy egyszerű nyári, fehér szaténruhát veszek fel. Irány a bevásárló körút. Mire mindent megveszek, elmúlik dél is, ezért bemegyek egy kávézóba könnyed ebédért. Egy újabb pohár kávé és kroaszan. Miközben eszek, meglátom Tiát. Ő a legjobb barátnőm, aki a változatos időbeosztásom mellet is kitart velem. Fogom az ebédnek alig nevezhető megmaradt kroaszant és odaülök mellé.
- Szia, Tia! – üdvözöltem kedvesen.
Felém fordul, megejt egy halovány mosolyt, ami hamar el is tűnik.
- Szia! Régen láttalak. Merre jártál ezúttal és mi jót csináltál? – kérdezte egy cseppnyi kíváncsisággal hangjában.
- Koppenhágában. Egy hét, de meguntam. Hihetetlen, mennyire nem szeretik, ha valaki nem dánul szólal meg. Gyorsan lerendeztem tanulmányaimat, leadtam, és végre itthon vagyok – sóhajtottam megkönnyebbülve.
- Értem. Találtatok valami érdekeset, vagy felesleges volt az egész? – érdeklődött, miközben rám pillantott teája felett.
- Feleslegesnek nem mondanám, de hasznosnak sem – húztam el a szám.
- Hmm. Mi történt, hogy így mondod? – kérdezte, miután az utolsó kortyot is kiitta a csészéjéből.
- Semmi. Csak a főnök kitalálta, hogy a kéreglemez elmozdult – mutogattam hevesen. -, miközben semmi köze sincs az elmozduláshoz, csak a műszer romlott el. Miután visszaértünk, megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy az a gép, amit annyira szeret, már olyan rossz, mint az öreg anyja térdkalácsa. Tudomást sem vett róla. Sőt eldöntötte, hogy csütörtökön vissza kell mennem egy társsal: Daniel Gladstonenal. – Egy sóhaj keretében elrévedtem a távolba.
- Mintha halottam volna már a nevét – nézet félre, elgondolkodva.
- Igazán? Jó lenne valami információ róla, mert fogalmam sincs, mennyire lehet jó – érdeklődve fordítottam irányába a fejem.
- Várjál, lehet, hogy láttam az egyik újság címlapján a nevét. Nem biztos – tette hozzá bizonytalanul, mikor meglátta, hogy a fejemet csapdostam az asztalhoz.
- Nem elég, hogy a főnőknél elásom magam, még ez is! Valaki, akiről az égvilágon semmit sem tudok, és még az is lehet, hogy jobb nálam. Már csak ez hiányzott - motyogtam, miközben a kroaszan utolsó falatait ettem.
- Ne aggódj. Lehet, csak összetévesztem valakivel – próbált nyugtatni.
- Remélem, mert ha nem, akkor elástam magamat. Mindegy, lassan mennem kell. Megígértem Margnak, hogy rendbe rakom a lakást, vacsorát is készítek és még ki is kell találnom, hogy mit főzzek. Ráadásul valaminek utána kell néznem a könyvtárban – mondtam, miközben elővettem a tárcámat.
- Rendben, majd hívlak, ha megtudok valami jó kis sztorit – kacsintott rám.
- Hát… Igazán rám férne – ejtettem meg egy gyenge mosolyt.
- Akkor sok szerencsét a főzéshez, és fel ne robbantsd a házat! – nézett rám pajkos mosollyal szája szegletében.
- Haha. Csak egyszer robbant fel a pite – mondtam felháborodással a hangomban fűszerezve gyenge mosollyal.
- Jól van, csak viccelek, próbállak jobb kedvre deríteni – mentegetőzött, miközben a mosoly nem hervadt le ajkairól.
- Köszönöm. De most már tényleg megyek. Szia! – köszöntem el egy erőteljes, szívből jövő mosollyal.
- Szia – mondta, miközben intet a kezével.
Felállok, felveszem a táskám, a pulthoz állok és fizetek. Újabb úti célom a könyvtár, hátha találok valami érdekeset Koppenhága földrétegeiről és nem utolsó sorban, valami cikket az új társamról. A könyvtárba érve kedvesen köszönt Mr. Herbert.
- Örülök, hogy újra itt jársz, Carol – fordult irányomba.
- Én is örülök, Mr. Herbert. A segítségét szeretném kérni. Egy bizonyos Daniel Gladstoneról kellene egy kevéske információ, tud segíteni? – mondtam nagy, boci szemekkel körítve.
- Neked mindig, Carol. Pontosan milyen információra lenne szükséged? – nézett rám megenyhülve.
- Hmm, arról kellene, hogy eddig hol dolgozott, hogy mennyire ismert és bírálták-e rosszra a munkáját – mondtam buzgón.
- Rendben. Meglesz, úgy szerdára. Más valamire nincs szükséged? – kérdezte, miután leírta, mit is szeretnék tudni.
- A többit magam is megoldom. Köszönöm. - De már alig hallotta, mert eltűntem a sorok közt.
Földrajz. Földrajz. Meg is van: Koppenhága. „Koppenhágai földkéreg”, „Óceáni kéreg”, sorolja az összes könyv, de ezen kívül semmi említésre méltót nem találok. Ilyen nincs; mindegy, a kutatásaimmal hasznosabb dolgokat fogok lelni biztos. A könyveket a helyére rakom. Indulnék, de Mr. Herbert megállít.
- Carol, várj egy picit, azt hiszem, találtam valami érdekeset – mutatott felém egy újságot.
- Igen? – Vajon mit, találhatott? Reméltem, nem lesz igaza Tiának.
- Találtam egy cikket, amiben az áll - mondta, mire megállt bennem az ütő. –, hogy Belgiumban él, rá volt bízva a „Belgiumi földmozgások és változások” vizsgálása. Egy interjú is van benne, amiben azt nyilatkozta, hogy a vizsgáját a Londoni UCL-ben tette le és a második legjobbként végezte az egyetemet 2003-ban. Más érdekesnek mondhatót nem látok a cikkben. – Láthatóan elgondolkodott. - Carol, te is 2003-ban végeztél, és te voltál a legjobb, igaz? – nézett rám jelentőségteljesen.
- Igen – feleltem zavartan. – Akkor a tanulmányi ismeretei ugyanazok, mint nekem, csak jobb állást kapott. Mr. Herbert, a róla szóló cikket hazavihetem?- néztem rá kérdőn.
- Persze, vigyed, de hozd vissza, és vigyázz rá – említette a megszokott mondatot.
- Persze, Mr. Herbert. Tudja, hogy nyugodtan rám bízhatja – feleltem kedvesen.
- Igen, de nem árt az elővigyázatosság! – pillantott fel a papírókból egy mosollyal.
- Rendben – megejtetem egy elnéző mosolyt. - Most már mennem kell és nagyon köszönöm a segítséget, még holnap eljövök. Viszontlátásra!
Sose fog megváltozni; e gondolat közben nyitom ki a cikknél az újságot és belekukkantok. Daniel Gladstone. Most már nem is vagy egy nagy kérdőjel!
Hazaérve elkezdek készíteni egy könnyed sushit, Marg szereti és én is. Fél óra múlva hazaér. Csendben elfogyasztjuk a vacsorát. Utána menne aludni, de megállítom és az újságot, a cikknél kinyitva, elé tolom.
- Marg, véletlen nem ismerős neked ez a kép? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, hátha látok valami árulkodó jelet.
- Hmm. Mintha láttam volna már valahol – nézte elmerengve.
- Én is erre gondoltam. Az irodámban, de nem fér a fejembe, hogy hol – néztük szüntelen.
- Nem tudom. De ne rágódj ezen, ráérsz erre holnap is – mondta és rám néz.
- Igen, igazad van. Jó éjt, Marg – köszöntem el halkan egy sóhaj kíséretében.
- Jó éjt, Carol – mondta és elmegy a szobájába.
Elköszönésünk után az újságot összecsukom és elindulok a szobámba. Tiának igaza volt. De nem baj, ha törik, ha szakad, rájövök honnan is vagy olyan ismerős, Daniel Gladstone.

Ezekkel a gondolatokkal tértem álomra, s nem is olyan sokára megtudom, milyen is ő.